Egy régi számadás

1942. szeptember 20-án mondta el Joó Sándor az alábbi igehirdetést, mely a Számadás című kötetben jelent meg. (Budapest, 2012.)  Amíg a második felét begépeltem, azon gondolkodtam, hogy mennyi jó szándék és akarat, kísérlet és próbálkozás……és mi változott 70 év alatt, vagy miért is csodálkozunk a népszámlálási  adatok felett? A megfogalmazott gondolatok ma is aktuálisak.

„Nem ott van-e a hiba, nálunk is, mint a Skéva fiainál? Miben hibáztak ezek az ifjak? Hiszen egészen úgy hívták ők is Jézus nevét azokra, akikben gonosz lelkek voltak, mint Pál tette. Ugyanúgy mondták ők is, mint az apostol, hogy „kényszerítünk titeket Jézusra… menjetek ki ez emberből”. Talán még a mozdulatait, a hanghordozását is ellesték az apostolnak, egészen lemintázták az előttük álló példát, ha vizsgázniok kellett volna, jelesre feleltek volna belőle, ha színpadon kellett volna bemutatniuk az apostol gyakorlatát, megtévesztésig hű utánzóknak, kiváló színészeknek bizonyultak volna – mégis megjárták. 

Az történt velük is, ami Mikszáth egyik regényében a szabómesterrel, aki hűen lemintázta a törökök előtt nagy tisztességben tartott, csodatévő beszélő köntöst, annyira, hogy senki emberfia meg nem látta volna a különbséget az igazi és az utánzás között, és mégis, amikor kivonult az ellenség elé, hátán a bűvös köntössel, mely előtt a töröknek térdet kellett volna hajtania, a janicsárok rárohantak és megölték.

Skéva fiai Pálnak csak a szavait tanulták el – Pál hite nélkül. Csak másokban akartak valamit elérni, amit Pálnál megéreztek – magukban azonban nem engedtek szabad folyást ennek az erőnek. Jellemző rájuk az a mondásuk:” Kényszerítünk titeket a Jézusra, akit Pál prédikál…”

Jézus nevére hivatkoznak, anélkül, hogy hittek volna benne, anélkül, hogy személyes közösségben lettek volna vele, sőt, anélkül, hogy ismerték volna Őt igazán. Krisztus szent nevével akartak eredményeket elérni másokban, anélkül, hogy nekik maguknak valami közük lett volna Krisztushoz.

Értitek már, hogy miért nem tudunk mi is a magunk keresztyénségével hatással lenni a környezetünkre? Miért ne tudjuk a keresztyénségben rejlő hatalmas erőforrásokat felszabadítani, és annak a segítségével megtisztítani a családunkat, megeleveníteni az egyházi életünket, megszentelni az egész közéletet? Azért, mert ehhez nem elég a jó szándék, az emberi igyekezet, mert addig nem hat a Krisztus neve, amíg magunk személyesen nem kerülünk mindenestől a Krisztus hatása alá.

A teljes bejegyzést a Dunántúli Református Közélet blogon olvashatja el.