IGAZSÁG és SZÉPSÉG

Az idei balatonfüredi REND második napja reggelén lassan de folyamatosan érkeznek a református fesztiválozók. Forrón süt már a nap, erősödik a nyüzsgés. A szabadidőközpont alsó, légkondicionált termében mindebből azonban semmit sem érezni. Mintha a közeli tó hűvös és csendes mélyén lennénk, egy víz alá merült, különös világban. 

Katona György festőművész kiállításának megnyitójára gyülekeznek érdeklődők, barátok. Nézelődnek, és engednek a körben felrakott képek megérintő erejének. 

Az alkotások egyik csoportja a művész szülőföldjéről, Erdélyről mesél. Fejkendős nénik, templomok, tájrészletek. Egy időben és térben messzi, forró nyár képei, olyan elevenséggel, hogy szinte érezni a festményeken a nap vakító fényét, meleg simogatását.

A képek többi része már, biblikus szimbolikájával, az ember belső világa felé visz. Erő árad ezekből is, az Úristen kezében megváltva-szorongatva vergődőnek őszinte drámája, a szenvedésben odaáldozott és mégis győztes Krisztus leplezetlen valósága. 

Erő, merészség és karakter, szinte brutális őszinteség van a fényes és a sötét színekben egyaránt. És a különös kontraszt: mindezek megteremtője, a művész pedig, egészen halk és szerény barátságossággal, szelíd mosollyal várakozik festményei és az érkezők koszorújában.

Kezdésként Dsida Jenő versét Kormosné Bloch Györgyi szavalta el, majd Veress Zsuzsa, a Pápai Református Kollégiuma Gimnáziumának magyar szakos tanára, Katona György felesége nyitotta meg a kiállítást, sajátos és értő érzékenységgel, kedves közvetlenséggel. Méltatását az alábbiakban olvashatják. A művészt és a kiállítást megnyitó irodalmárt köszöntötték egyházkerületünk vezetői, Steinbach József püspök és Köntös László főjegyző is.

***

Dsida Jenő: Krisztus

Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei -

Nos, Hölgyeim és Uraim, ez a vers különösen illik ehhez a tárlathoz.

A „szépség” került szembe az Igazsággal.

Mert hát mi is a Szépség? Valószínűleg nem azonos az idillel, sem a kellemességgel, sem a tetszetős csinossággal – de a vallásos giccsel végképp nem.

Katona György biblikus-vallásos ihletettségű festményei többnyire sötétek, drámaiak.

Itt állunk, szikrázó nyárban, a Balaton mellett – és akkor valaki megengedi magának… Na, mit is? 

Hát az Igazságot.

Azt, hogy lássuk meg a megváltás drámáját. Hogy bűneink eltörlése a Fiú véres áldozatába került. Nem véletlen, hogy a Corpus című képen dinamikus, ideges ecsetvonások övezik a Krisztust.

Nemkülönben lássuk meg, hogy Isten elhívása számunkra nagyon is tragikus, avagy éppenséggel tragikomikus – azaz groteszk – vetülettel is rendelkezik: ahogy az engedetlen próféta, Jónás története itt kibontakozik a képeken.

A HAL egyébként is vezérmotívuma ennek a tárlatnak. „Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó” - görögül e szavak kezdőbetűi a” hal” jelentésű szót adják. Másrészt pedig: halvilág = alvilág: a mélység, a szenvedés, a lélek mélye, önmagunk megismerése. Mint ahogy a Kútbanéző című festmény mutatja ezt.

De láthatunk itt Ádámtól és Évától kezdődő embergúlát is. Mint ahogy a cirkuszban a legügyesebb artista kerül legfelülre, úgy a Világcirkusz című képen Jézus áll a gúla csúcsán a győztes, egyszersmind a keresztre feszítés pózában.

És itt van Veronika is, aki a legenda szerint a Megváltó vérverejtékes arcát megtörölte a kendőjével, és irgalmassága jutalmaként nem kézzel csinált, örök, igaz kép rajzolódott ki a a kendőjére.

És a Fájdalmas Anya, és az Utolsó vacsora...Csupa-csupa Isten drámája.

A kiállítás másik fele a realizmushoz közelebb álló erdélyi plein air-képekből áll. Talán derűsebbek is ezek a munkák. Kis falvak portái, templomok képviselik ezt a vonulatot. Meg az istentisztelet is- furcsa perspektívából, hátulról, nézzük a kendős asszonyokat, ahogy nézik az Istent.

Aztán azt is, amikor hazafelé mennek: ezeket az asszonyokat a festő egy saját készítésű tényleges fotó alapján festette le. És képzeljék, sokan írták-mondták azt, hogy ismerik a modelleket. Hogy az ő falujukban is pont így néznek ki a rosszindulatú, pletykás nőszemélyek. „Juli néni, Kati néni, letye-petye-lepetye...”

Bár ez viccnek is jó – azért ez a szöveg továbbra is arról szól, hogy a Szépség nem azonos az Igazsággal. Vagy mégis?

A magyar irodalom legjobb istenes versei drámaiak, sötétek. Elég, ha csak a református Ady Endrét említem. De a katolikus Dsida Jenő kiállításmegnyitó verse is jó példa.

Pedig a kereszténység örömhír. Akkor ezen a kiállításon hol az öröm?

Hölgyeim és Uraim, van egy jó hírem: a Jó Hír maga a művészet.

Az, hogy meg lehet festeni az Igazat. És akkor az Szép.

Tehát a református képtilalom ellenére, a tragikum ellenére ez így RENDben van.

Veress Zsuzsa