"Összehajolása Jézus Krisztus által a mennynek és a földnek"

Dr. Németh Tamás, 2017-12-24 04:00:00

„Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt.” Ján 1,9-10.

Évtizedek óta bosszankodunk, hogy mivé lett a karácsony. De már akik bosszankodnak sem tudják igazán, hogy minek kellene lennie. Olyanná vált ez az ünnep, mintha minden csak azért volna benne, hogy lepel alatt tartsa azt a csodát, hogy „üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus”, s a próféciák beteljesedését, amelyre éppen karácsonykor kellene emlékeznünk.

Bibliát olvasó ember nem is tudja követni azt a folyamatot, hogy egy régóta nem uralkodó királyi családból származó, szerény izraeli szűzből, aki az Atya különös kegyelméből hordozhatta és világra hozhatta a világ Megváltóját, hogyan lett Mária olyan fontossá, hogy mellette eltörpül, csecsemő marad, akiről az ünnepünk szól, Jézus Krisztus. Hiszen éppen az a karácsony üzenete, hogy mind a keleti bölcsek, mind a pásztorok meglátták egy kisgyermekben a Megváltó Krisztus dicsőségét, nem pedig az, hogy a Megváltó Krisztust kisgyermekké tegyük.

            János apostol nem karácsonyi történetről beszél, nem mondja a város nevét, ahol a Messiásnak meg kell születnie, nem szól összeírásról sem jászolról, hanem már a kezdeteknél arról tesz bizonyságot, hogy minden a testté lett Ige által létezik, nála nélkül pedig semmi sincsen. Míg Máté az evangéliumában Jézus nemzettségtáblázatát Ábrahámig vezeti vissza, Lukács Evangéliuma pedig az eredet keresésében az első emberig, Ádámig viszi a „vérvonalat”, addig János még tovább keres, és eljut az örök Igéig, a Szentháromság második személyéig. Nem hagyja elveszni a mondanivalót azokban a részletekben, amelyek bármikor félrevezethetik az embert, hanem azt az eredendő forrást keresi, ahol minden élet megtalálhatja kezdetét és létezésének értelmét. „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága”. Nem a mi gyertyáink teszik fényessé az ünnepet, nem a mi csillagszóróinknak kell szikráznia. Nem a mi jó áron vásárolt fenyőink illata, nem a karácsonyi zene meghitt hangulata, de nem is az általános szeretet mázával bevont ajándékosztós ünneplés a lényeges karácsonykor, hanem az „élet világosságának” nyilvánvaló jelenléte.

            Már az Ószövetségben megelőzte Isten népének örömét az, hogy „hatalmas dolgot cselekedett az Úr, karjának ereje által”. Az ünnep tehát nem akció, ahogyan ma gondolják, vásárolva, főzve, takarítva, hanem az ünnep reakció, feleletadás arra, amit Isten értünk emberekért tett. Hatalmas dolgot tett az Úr, azért örvendezünk. Ha nem tette volna, ha nem tenné, nem lenne semmi ok az örvendezésre. A mai aktív ünneplésből, ha őszintén megnézzük, egyetlen dolog hiányzik, s ez éppen az ünneplés oka. Az ugyanis, hogy lehet kapni olcsó ajándékokat, hogy vehetünk karácsonyfát, szaloncukrot és díszeket, még nem ok az ünneplésre. Az ok ennél sokkalta nagyobb. Feleletet kell adni arra, amit Isten értünk tett. Arra, hogy az Ige testté lett, arra, hogy itt élt közöttünk, és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét. Arra, hogy ma is Szentlelke által velünk akar lenni az örökkévaló Isten. Emil Brunner svájci teológus, amikor az ember különleges tulajdonságát meg akarta határozni, ezt mondta: Az ember válaszadásra, döntésre kényszerített lény. Nem úgy van, hogy dönthet, akarata szerint belemehet egy-egy döntésbe, hanem válaszra, döntésre kényszerített. Ha nem akar dönteni, a hallgatás is válasz, mégpedig tagadó válasz. Nem kell kimondanom a szót, mert akinek én válasszal tartozom, az élő Isten, érti szavak nélkül is azt, amit mondani szándékozom.

            Kétféle válasz létezik. Az egyik, amikor valaki mindarra, amit az Úr szólt és tett az ember javára és üdvösségére, igent mond, a másik az, amikor nemet. Sokféle igen van és sokféle nem. Nincsen receptünk arra sem, hogy aki igent mondott hogyan ünnepelje karácsonyt, arra sincsen pontos leírás, hogy aki visszautasította, milyen jelek alapján fölismerhető visszautasítása. De egy dolog bizonyos. Csak abban az esetben ünnepelhetjük jól a karácsonyt, ha minden dolgunkon átsüt és átsugárzik az az igen, amit mi az Úr próféciáira, s azoknak beteljesedésére kimondunk.

            A mi igenünk nem lehet más, mint a kijelentett dolgok elfogadása. Nem érzelgős misztériumról, sem a hagyományok megtartásáról van itt szó, hanem arról, hogy akik Jézust befogadták, „azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek”. A karácsony tehát nemcsak didergő emberek meghitt összehajolása, hanem meghitt összehajolása Jézus Krisztus által a mennynek és a földnek, az élő Istennek és az emberiségnek.

            A karácsony megünneplésekor annak az igennek kell minden külsőség felett világolnia, ami Istennek kijelentett Igéjét, Jézus Krisztust befogadja. Az igent mondóknak hatalmat, kiváltságot ad, hogy az Ő gyermekeivé legyenek. Mert már nem testtől születtek, hanem Lélektől újjászületettek. Akik pedig nem éltek át ilyen újjászületést, vajon hogyan ünnepelhetnek. Üresen, csak a külsőségek középpontba állításával. 

Akik újjászülettek, azok pedig az aratók örömével. A dicsőséges Krisztust látva és magasztalva. Isten Szentlelkének és szívük teljességének bizonyságtételével, mert a Lélek vallást tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Olyanok, akik láttuk a testté lett Ige dicsőségét, „mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal”.

            Elvessük-e a karácsony ünneplésének hiábavaló külsőségeit? Ami jelentés nélküli és hiábavaló, azt igen. Amit pedig megtartunk, annak is háttérben kell maradnia, mert nem veheti át Jézus helyét.  

A szerző a Pápai Református Teológiai Akadémia rektora