Sötét időkben reménysugarak

Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig. (Márk. 15, 33) 

Nagyon beszédes ez a kifejezés, amelyet a nagypénteki történetben olvasunk: sötétség támadt az egész földön. Amikor Jézus a kereszten szenved, és meghal, és ezzel látszólag – még ha csak néhány órára is – de az ember, az emberi bűn és gonoszság, s az istenellenes erők kerekednek felül, akkor mindent sötétség borít be. Az egész Földet a sötétség uralja.

S ez itt nem csak szó szerint értendő, bár természeti jelenség is kísérte ezt: a nap is elbújik – talán sűrű esőfelhők mögé – s nem kizárt az sem, hogy részleges, vagy teljes napfogyatkozás volt ekkor Jeruzsálemben, amelynek teljes lefolyása több órán át tarthatott, azonban talán maguk az evangélisták is többet akartak üzenni ezzel. A sötétség ugyanis másképp is beborított mindent, pl. azzal, ahogy elszabadulnak a gyilkos indulatok, s nincs senki, aki feltartóztatná ezeket, hanem mindenki egyetért, mindenki összefog, és mindenki közreműködik. És sötétség ural mindent azzal, hogy az Isten Fiát megfeszítik. Mert nem kell az emberiségnek. Nem kérnek belőle. Sérti őket a jelenléte, a szavai.

Azonban nem csak Jézus halálának óráira, de erre a jelen korunkra is igaz sajnos a Szentírás megállapítása: sötétség támadt az egész földön... Mert ugyanúgy elszabadultak a gyilkos indulatok a világban. A tavalyi nagyhét egy megrázó terrorcselekmény hírétől volt hangos, amelyet egy keresztyén templomban istentiszteletre összegyülekező hívők ellen hajtottak végre, sok imádkozó ember halálát okozva azzal. Ma is bárhol, bármikor bekövetkezhet hasonló. De sötét időket élünk azért is, mert magát Isten Fiát is megfeszítené az ember, és meg is teszi ezt azzal, hogy kiiktatja Őt az életéből. Ha testi mivoltában járna itt a Földön, nincs kétségem, ma is kivégezné. Mivel ma csak Lelke által megtapasztalható, így most ennek „kiirtása" zajlik éppen. Annak vagyunk tanúi, ahogy keresztre küldi Európa Jézus Krisztust, s Vele együtt valamennyi tanítását szeretné elhallgattatni, és úgy tűnik, pontosan azt akarja elérni ez a XXI századi „modern" ember, amit a 2 évezreddel ezelőtt „Feszítsd meg-et" üvöltő tömeg, hogy semmilyen hatással ne lehessen többé senkinek az életére. Sötét idők ezek, mert sötétség támadt az egész földön, amikor Jézus Krisztus, a világ világossága nem kell az embereknek.

Ebben a mérhetetlen sötétségben azonban felcsillannak reménysugarak már nagypénteken, amelyek aztán majd húsvétkor és húsvét után növekszenek valóságos fényáradattá ebben a világban. De épp ezek a kicsiny fénysugarak mutatják, hogy a valódi fordulat már a golgotai kereszten bekövetkezett a mi sötét világunk sorsát illetően.

Három ilyet is felfedezhetünk a nagypénteki történetben: Az egyik a kárpit kettéhasadása Jézus halálának pillanatában a Jeruzsálemi templomban, amely azt fejezi ki, hogy Isten nem mond le az emberről. Az ember ugyan lemond Istenről, mert nem kér belőle, Isten viszont lebontja a falakat közte és miközöttünk, és a teljes közösségét és szeretetét kínálja nekünk. Mindazok ellenére is, ahogy az ember viszonyul Őhozzá, ahogy keresztre küldte és küldi Egyszülöttjét, Isten még mindig nem mondott le rólunk. Az út nyitva van. Mindenki mehet Hozzá. Nem csak a főpap egy évben egyszer, aki addig beléphetett oda a kárpit mögé – a szentek szentjébe – Isten jelenlétébe. Ennek vége. Lehet Hozzá menni.

A második reménysugár a sötétségben, hogy gyakorlatilag megtér a kereszt tövében egy pogány százados. Nem nagy tömegek borulnak le Jézus keresztje alatt. Nem csapnak homlokukra felismerésükben a főpapok sem, hogy jaj, mit tettünk. Nem esnek térdre vallásosok és hitetlenek, zsidók és rómaiak, s még csak a szétfutott tanítványok sem jönnek el a kereszthez, hogy Krisztus áldozatának hatása átformálhassa őket. Nem olvasunk ilyesmit. Ám van egyetlen római százados – a kivégzőosztag parancsnoka, aki valamit megért itt a kereszt alatt állva, s hogy ő mondja ki ezt, aki a megfeszítést vezényelte: valóban Isten Fia volt, éppen ez mutatja, hogy nincs reménytelen eset.

S vegyünk észre még egy momentumot, amely a sötétségben a fényt láttatja velünk. Márk evangéliuma szerint asszonyok állnak ott a keresztnél. Igaz, távol vannak, de ott vannak, aztán jönnek ők majd közelebb is, amint lehet. Segédkeznek, amikor Jézust a keresztről leveszik, meg akkor is, amikor a sírba fektetik. Aztán ők azok, akik húsvétkor a sírhoz igyekeznek. Ők lesznek az első tanúi a feltámadásnak, az első átélői a találkozásnak a Feltámadottal. Számomra ez azt jelenti, hogy nagypénteken, a kereszt tövében közösség születik – sorsközösség – akik együtt osztoznak Jézus szenvedésében és halálában, együtt tapasztalják meg Jézusnak a legvégsőkig elmenő végtelen szeretetét. Megkockáztatom: nem is egyszerű sorsközösség, hanem az egyház közössége született meg ott. S ma is így és itt születik, sehol másutt, mint Krisztus keresztje alatt, hogy aztán eljusson együtt a feltámadott Úrig, de az már a következménye ennek. Mint ahogy az is a következménye lesz ennek, hogy sok-sok felemelő élményt átélnek együtt az egyház tagjai, meg persze együtt szenvednek is, ha kell. De először az kapcsolja össze őket, hogy együtt néznek fel a keresztre, és ugyanazt az Urat látják mindannyian szenvedni, és ugyanannak az Úrnak a megváltó halála rendíti meg őket.

Miközben egyszerre ural látszólag mindent a sötétség a bibliai történetben is, és valahogy a mi világunkban is, aközben vegyük észre a felfakadó reménység fényét is ebben a sötétben.

Kívánom ennek átélését nagypénteken, s azt, hogy ez a reménysugár húsvétra valódi fényáradatként ragyogja be a szívünket, életünket, gyülekezeteinket!

Roboz Péter lelkipásztor