Frontvonalban - Kórházlelkészek járványidőben

Nem olyan régen még sértő volt a beteg szeme láttára fertőtlenítgetni a kezünket, azt jelentette, hogy undorodunk, ódzkodunk tőle. Az elmúlt év során ugyanez a mozdulat az etikett fontos részévé vált, a kórházlelkész pedig az egyetlen látogatóvá, aki odaszánt idővel ajándékozhatja meg a beteget - már ha hívják.

Országszerte 39 lelkész végzi a vigasztalás és melléállás szolgálatát kórházakban, közülük hatan a Dunántúli Református Egyházkerület területén. Ahogyan az egészségügyi ellátások rendszere felborult és átszerveződött a COVID-19 vírus hatására, úgy a kórházlelkészek helyzete is sokszor akár óráról órára változott. Korona-riportsorozatunk első részében az ő szolgálatukra szeretnénk felhívni a figyelmet. 

“Nem tudnánk azt csinálni, amit ti!”

Időnként még felüti a fejét az a sztereotípia, hogy kórházlelkésznek az megy, aki gyülekezeti szolgálatra alkalmatlan. Pedig a kórházmisszió szolgálói olyan frontvonalban vannak, amely a lelkészi végzettség mellé további képzéseket és képesítést is megkíván. Ennek a szolgálatnak sajátossága, hogy egy erősen hierarchizált rendszerbe kell beilleszkedni, mely a legkevésbé sem egyházias. Gyülekezeti környezetben egyértelműbb a lelkész jelenléte és többen értik, mi a szolgálata. Ráadásul kevés gyülekezeti lelkésznek kell ennyi szenvedő, fájdalmak között lévő, gyászoló vagy éppen haldokló embernek lelki támaszt nyújtania. Mindezekért Gál Judit, a Református Kórházmisszió vezetője úgy gondolja, az előítéleteket lassan elmossák azok a mondatok, melyeket lelkészektől, esperesektől hall: „Nem tudnánk csinálni azt a szolgálatot, amit ti csináltok.”  Amikor arról kérdezem, a járványhullámok idején nem mondtak-e fel a szolgálók közül, azt mondja, hogy épp ellenkezőleg, inkább az a jellemző, hogy akit nem engednek be, az tovább próbálkozik bejutással.  A kórházak ugyanis saját hatáskörükben is dönthetnek arról, kit, milyen osztályokra engednek be, így a lelkészek közül is van, aki kívülragadt, míg van, aki minden napját benn tölti – akár a COVID osztályon is. 

/Gál Judit. Bibliát nem vihet be/

Járványidőszakon kívül is ahány kórház, annyi féle szolgálat; nem lehet összehasonlítani egyik vagy másik lelkész munkakörülményeit és a kórháza felől érkező támogatást: Van, ahol a takarító szertárba kell belopódzni átöltözni, és egy-egy mélyebb beszélgetésre sincs alkalmas helyiség, másutt pedig lelkigondozói szoba és kápolna is várja az embereket, akik lelki beszélgetésekre, alkalmakra vágynak. Van, ahol támogató ökumenikus közegben tudnak együttműködni, van, ahol nincs is jelen több felekezet és van, ahol ugyan jelen vannak, mégsem tudnak hatékonyan együttműködni a betegek és dolgozók támogatásában. A Református Missziói Központ alkalmazásában áll a legtöbb kórházlelkész, kisebb részük az adott kórház dolgozója. Éppen folyamatban volt új kórházlelkészi státuszok kialakítása is, amikor a járvány első hulláma elért Magyarországra. Volt úgy, hogy valakit épphogy sikerült alkalmazni, de a munkahelyére már nem mehetett be.

/Perpékné Papp Éva vezető kórházlelkész/

A pandémia időszakán kívül nem csak a betegek látogatása, de közösségi, egyházi programok szervezése, igei alkalmak tartása és 60 fős önkéntes gárda koordinálása is tartozik Perpékné Papp Éva kaposvári kórházlelkész feladatai közé. Mivel - ahogy mondja - őt is a zene hozta közel Istenhez, mindennapi munkája mellett egy dolgozói kórust is működtet. Nehezen éli meg, hogy közel egy éve üresek a folyosók, és nem tarthatóak meg a szokásos alkalmak. Amellett, hogy a biztonságot adó heti program megbomlott, a feleslegesség érzése is kerülgeti, amiről őszintén mesél. „Itt vagyok, mennék, de a munkatársak is mondják, hogy csak óvatosan. És bennem is ott van a félelem. Erősítek azzal, ha jelen vagyok, vígasztalok és viszem Isten igéjét, de mi van, ha én viszem nekik a fertőzést, míg kórteremről kórteremre járok? Mivel segítek? Nehéz, mert úgy érzem, hogy nincs dolgom igazán, mert nem tudom azt tenni, amit eddig felépítettem.” Nagyon várja, hogy újra lehessen indítani az önkéntes rendszert, a krónikus osztályokon pedig művészetterápiás kreatív foglalkozásokkal szeretné közelebb hozni Isten igéjét a járvány elmúltával. 

Tavasszal ijedtség, most fáradtság

Bár a csoportokat el kellett hagyni, az elhúzódó veszélyhelyzet miatt annál inkább szükség van a személyes lelkigondozói beszélgetésekre mind a betegekkel, mind a dolgozókkal. „Tavasszal az ijedtség volt nagy, most a fáradtság – mondja Kósa Ildikó győri kórházlelkész. Először meg kellett küzdeni a bizonytalanságokkal: hogyan fertőz ez a betegség, hogyan lehet segíteni a betegeken és van-e elég védőfelszerelés? Ugyan a félelmek enyhültek, és kialakult egy rutin, de a dolgozók mára terheltek és fáradtak. Március-áprilisban még mindenki odafigyelt rájuk és megtapsolta őket, pedig akkor alig volt még COVID-os beteg. Most többen vannak, sőt megint mennek felfelé a számok. A legtöbben nem vehették ki a szabadságukat, mert a betegágyak mellett volt szükség rájuk. A megfertőződött munkatársak miatt csökkent a dolgozói létszám, több feladat jutott.” Ezért Ildikó úgy gondolja, az egyik nagyon fontos küldetése lehet a gyülekezeteknek a mostani időszakban megtalálni az egészségügyi dolgozóikat, és megkérdezni, mire lenne szükségük, vagy csak bátorítással melléjük állni. A kaposvári kórházi kápolnát több kórházi dolgozó kereste fel rendszeresen személyes elcsendesedésre, mint a járvány előtti időszakban. Innen is látszik az igény a töltekezésre.

/A Somogy Megyei Kaposi Mór Oktató Kórház kápolnája/

Március 1-től a kórházi dolgozók már nem a közalkalmazotti törvények alá tartoznak, hanem a munka törvénykönyve lesz érvényes rájuk. Ez újabb bizonytalanságokat szül a munkaadó és a munkavállaló részéről is. Mennek a folyosói beszélgetések, hogy hogyan fog hatni ez a fizetésekre és szabadságokra. 

Várják a jelzést

A második hullám kezdetén miniszteri rendelet tisztázta azt, hogy a végstádiumú betegektől való elköszönést, vagy az apás szülések lehetőségét fenn kell tartani. Ugyanebben a rendeletben erősíti meg a Nemzeti Népegészségügyi Központ, hogy a beteget megilleti vallási meggyőződésének megfelelő egyházi személlyel való kapcsolattartás. Ez viszont feltételezi, hogy a beteg, vagy hozzátartozója kéri ezt, tehát nem a kórházlelkész kezdeményezi. Ugyan a legtöbb kórházban belátták már, hogy a gyógyításhoz elengedhetetlen a lélek támogatása is, és beengedik a lelkészeket, azonban az 1000-1500ágyas intézményekben képtelenség mindenkit végiglátogatni. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy a kórházlelkészi küldetéshez a dolgozók támogatása is hozzátartozik.

Ezért a kórházlelkészek azt kérik a gyülekezetektől, ha egy szerettük, vagy gyülekezeti tag kórházba kerül, jelezzék, hogy ne vesszen el a rengetegben, és meg tudják látogatni.  Perpékné Papp Éva a kaposvári kórház lelkésze úgy érzi, a hozzátartozók gyakran félnek, hogy zavarják, vagy terhelik a kérésükkel, pedig szívesen veszi a megkereséseket. „Örülök, ha valaki jelzi, hogy bent van egy szerette. Ilyenkor megkérdezem, mit üzen neki. A kaposvári kórház kb. 1200 ágyas, elveszünk benne. Nagy segítség, ha a lelkész vagy a gyülekezeti tag szól. Ne gondolják, hogy teher, nekünk ez a dolgunk!”

/Egyik önkéntes beteglátogatás közben. Somogy Megyei Kaposi Mór Kórház/

Lezárt krónikus osztályokon akár hónapokat is bent tölthetnek betegek úgy, hogy hiányoznak a szeretteik. Különösen megterheli ez az idősebbeket, akik okos eszközöket nem használnak, így még elszigeteltebbek.

Higgyük el, hogy amikor valaki bekerül, elkezdődnek a lelki kínlódások is. Mondja Gál Judit. Azt mondja, nem érti, miért vagyunk mi reformátusok olyan szemérmesek azzal, hogy segítséget kérjünk: “A Szentírásban ott van: ha valaki beteg közületek, hívassa magához a gyülekezet véneit, hívassa azokat, akikkel tud együtt imádkozni. Jó lenne, ha a gyülekezetekben ez köztudott lenne, hogy most a lelkész elsősorban akkor mehet, ha hívják. A betegágyak melletti találkozásokban segítségül hívhatjuk azt az Istent, aki ott marad, akiben bízunk, aki össze tudja rendezni a gyógyszereket, infúziókat, segítőket, hogy mindezeken áldás legyen.” 

Nyitni vagy nem nyitni?

Égető kérdése a gyülekezeteknek, hogy kinyissák-e a templomot, vagy ne, mivel ártanak vagy segítenek. A veszélyeztetett korosztályt még megkérné, hogy maradjon otthon, de szigorú korlátozásokkal ki merné nyitni a templomot Kósa Ildikó. Jól átszellőztetett teremben, két méteres távolságtartással, létszámkorlátozással, érintés és éneklés nélkül, helyesen viselt maszkban javasolja az alkalmak tartását. Figyelmeztet, hogy a helyzet semmivel sem lett jobb, sőt, újra nő a betegszám és a vírus koncentrációja a szennyvízben. A gyorsabban terjedő, jobban fertőző mutációk is megjelentek nálunk. Ezért fontos türelemre tanítani az embereket. „Természetes, hogy mindenki menne a szerettéhez, megölelgetné, mert ez már nagyon hiányzik mindenkinek. De egyelőre meg kell találni azokat a csatornákat, amivel nem kockáztatunk. Lelkészi feladat most tanítani ezt a fajta türelmet és ezt a fajta felelősségvállalást”. Luther gondolata szerint felelős vagyok magamért és felelős vagyok másokért. Ezért fontos, hogy nem kísértjük Istent. „Nagyon sokszor hallom azt keresztyén emberektől, hogy engem úgyis megvéd az Isten. De én soha nem olvastam a Szentírásban olyat, hogy te ne lehetnél beteg, vagy ne halhatnál meg, vagy fertőzhetnél meg másokat, mert keresztyén vagy. Azt, hogy melletted vagyok a szenvedésben, azt igen, de hogy ezért bátran viselkedj bután, azt sehol.”

Ildikó már megkapta az oltás mindkét adagját, és véleménye szerint fontos bátorítani egymást ezzel kapcsolatban, mert minden oltás jobb, mint elkapni a COVID-ot. „Nem tudhatjuk, hogy azok közé tartozunk-e, akik egy köhintéssel átvészelik, vagy azok közé, akik bemennek a kórházba és nem jönnek ki onnan. A védettség jó érzés, lelkileg is sokat jelent.”