Évtizedek óta rendszeresen működik a Református Iszákosmentő Misszió (RIM) és a Magyar Kékkereszt Egyesület (MKKE) székesfehérvári csoportja. A helyi kisközösség azokat hívogatja, akik vagy még nem vagy már szabadultak az alkohol fogva tartásából. Kezdetben csupán az alkohol problémákkal küszködők jártak ebbe a kiscsoportba, de az évek múltával már más szenvedélyektől szenvedőkkel is találkozhattunk alkalmainkon. Mivel hat és fél éven át vezettem a hétfő esti rendszeres alkalmakat és hétközben pedig lelkigondoztam a rászorulókat és családtagjaikat, nehéz volt lezárni életemnek ezt a szakaszát, még akkor is, ha tudtam, hogy utódom Péntek László ny. esperes lesz. Annál nagyobb öröm volt elfogadni a megkeresést, miszerint a Kékkeresztesek ősszel bennünket, csőszieket meg akarnak látogatni. Október 10-re tűzték ki a kirándulás időpontját.
Már korán reggel a csőszi és a soponyai gyülekezeti tagok, mint szorgos méhek népesítették be a parókia udvarát. Hála a segítségnyújtásuknak, mire a vendégek megérkeztek, az ebéd már az üstben rotyogott, az asztalok meg voltak terítve, a templom ki volt takarítva. Az eső egy kicsit megijesztett minket, de a mi Urunk kegyelméből még a sötét felhők is eltűntek felőlünk.
A délelőtt folyamán a lelki alkalmakat a templomban, ill. a gyülekezeti teremben tartottuk. A közös éneklés után az aznapi ószövetségi ige (2Móz 19.) köré épült a napi gondolat: Isten nem engedte be a népet az ígéret földjére, hanem vándoroltak a pusztában. Isten Mózesen, a szolgáján keresztül üzen: 1. visszatekintés a múltba, 2. a jelen ajándéka, 3. felkészülés a jövőre. Igen komoly aktualitása lehet a mi életünkben is az Isten igéjének. Az áhítatot csoportos beszélgetés követte, ahol már három kisebb körben beszélgettünk egyéni örömeinkről, gondjainkról és megtapasztalásainkról e hármas aspektusból. Éppen ezeknek a beszélgetéseknek köszönhetően kezdték el egymást jobban megismerni a különböző közösségek tagjai, hiszen egész különböző településekről érkezők voltak közöttünk (Mórtól Abáig Székesfehérváron át különböző falvakból és városokból). Délután már a faluban, a halas tónál tett kiránduláson, a lovas túrán, vagy éppen a kötetlen beszélgetéseken volt a fő hangsúly. Nagy öröm volt látni, hogy az eddig egymás számára ismeretlenek mennyire megtalálják egymással a közös témát és hangot, bár lehet, hogy először találkoztak, és nem mindenki tartozott ugyanabba a korosztályba, mégis együtt lehettünk egy akarattal egész nap. Újra megtanultam a nap végére teljes szívemből többekkel együtt kimondani, hiszen ez volt a legnagyobb tanulsága ennek a napnak:
„Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló" (1Kor 15:10)
Vass Edit Szeréna
