Előző nap többen ott voltak a díszítéskor is, amikor a szüleikkel közösen fehér virágokkal öltöztettük díszbe a templomot az ünnepre. Varázslatos élmény volt azzal a tudattal díszíteni, hogy másnap ezek a virágok a gyermekeink kedvéért tündökölnek majd.

A konfirmáció minden fiatal életében NAGY dolog. Akkor még egyikük sincs vele tisztában, mekkora jelentősége is van, hiszen fiatal a lelkük. Értelmük talán fel sem éri mit jelent: befogadunk Téged, és Te megerősíted a hitedet ezzel a fogadalommal. Ők inkább a kiöltözős, vizsgalázas, viselkedős részét élik meg az eseménynek. Inkább mi szülők, és a gyülekezet tagjai tudják csak mekkora lépés ez. Befogadja őket a gyülekezet, Isten közössége, ahol barátokra, mentorokra találnak, biztonságot, támogatást, példát láthatnak hitből, szeretetből, emberségből.

A legtöbb fiatal erre már kisgyermekkorától készül, belenő a szerepbe, szívrepesve várja, hiszen ez is egy újabb lépcsőfok a felnőtté, önálló egyénné válás lépcsősorán. De mi a helyzet akkor, ha egy gyermek hagyományos értelemben nem részesült vallásos neveltetésben, ha nem keresztelték meg kisgyermekként? Édesanyaként megosztom Önökkel a nagylányom történetét, aki három éve úgy döntött, hogy a református vallást választja.

Közel két évtizeddel ezelőtt saját döntésem volt, hogy megkeresztelkedjek felnőtt fejjel. A szüleimet különböző vallásuk miatt sem a református, sem a katolikus pap nem adta össze a falujukban, ragaszkodtak az átkeresztelkedéshez. Mivel ezt egyikük sem vállalta, inkább lemondtak a templomi esketésről, és távol maradtak mindkét egyháztól. A nagyszüleim elvittek időnként templomba, így szinte külső szemlélőként ismerkedtem meg a vallással, meglehetősen felületesen, nem tudva különbséget tenni a katolikus és református szokások között. Főiskolás koromban döntöttem el, hogy a református vallást választom. Akkor örültem neki, hogy enyém volt a választás joga, eldönthettem, melyik nézőpont áll közelebb hozzám. Azt nem láttam, hogy valamiből kimaradtam gyermekként, ezt csak most kezdem érezni.

Már akkor elhatároztam, hogy a gyermekeimnek is megadom a választás jogát, bármikor, amikor elég idősnek érzik magukat a döntésre. A Bibliával már kisgyermek korától megismertettem a lányomat, mindkét vallás templomait megmutattam neki a családi kirándulások alkalmával, megosztottam vele, számomra miért a református vallás lett a szívem szerinti. Mikor három évvel ezelőtt azzal állt elém, hogy ő hatodikban már szeretne inkább hittanra járni etika helyett, örömmel engedtem meg. Kíváncsi voltam az indokaira, mire azt válaszolta, hogy az a tanárnő, aki a hittant tartja, nagyon kedves és jó ember, szívesen töltene vele több időt. Ez a „tanárnő” Pető Tímea hitoktató, aki férjével Pető Gábor Márk lelkésszel és két kislányukkal előző évben költözött a falunkba, hogy átvegyék a gyülekezet vezetését. Akkor még nem ismertem őket, de ismeretlenül is szimpatizáltam a családdal, mint egyik betelepült a másikkal. Nem sok idő kellett hozzá, hogy közelebbről is megismerkedjünk, hiszen Timi mindig mosolygós, napsugaras lendülettel vetette bele magát a közösségi életbe. Az általa szervezett családi rendezvények kapcsán vendégként és a helyi kultúrház vezetőjeként is kapcsolatba kerültem vele, és egyre inkább megértettem, hogy mit értett Loretta azon, hogy jó ember. Néhány hónappal később a lányom azzal jött haza az iskolából, hogy ő eldöntötte, református szeretne lenni, és minél hamarabb megkeresztelkedni. Biztosítottuk róla, hogy nem állunk a döntése útjában, ha valóban ezt szeretné. Pár nappal később is megingathatatlanul kiállt az elhatározása mellett, így megbeszéltük a Pető házaspárral a teendőket, hogy 2022. Virágvasárnapján legyen az esemény. Loretta születésekor a család két barátját választottuk „keresztszülőnek”, de mindkettejüket nagyon messzire sodorta az élet, megoldhatatlannak tűnt, hogy részt tudjanak venni a keresztelőn. Így Loretta nemcsak vallást, de új keresztszülőket is választhatott magának. Keresztanya pár perc alatt akadt, az egyik barátnője anyukája lett a kiválasztott, de a keresztapa annál nagyobb nehézséget okozott, mert még alig ismertünk valakit a faluban. Ekkor Timi felajánlotta, hogy ők ketten Gáborral szívesen vállalják a keresztszülőséget. Loretta arca sugárzott az örömtől! A keresztelőn felnőttes határozottsággal állt a gyülekezet előtt, nyoma sem volt a megszokott félénkségének. Büszkén álltam mellette, pocakomban mocorogtak az ikerhúgai. Már akkor megkérdezte, hogy a kicsiket babakorukban szeretnénk-e megkereszteltetni, és helyeselte, hogy nekik is megadjuk a szabad választás jogát. Pár hónap elteltével mégis rábeszélt minket, hogy múlt nyáron tartsuk meg az ikrek keresztelőjét, hiszen úgyis azt a vallást választanák, amit az „imádott nővérük”.

Hiszek abban, hogy Isten meghatározott céllal irányított minket az ország másik végéből éppen Egyházasrádócra és az sem véletlen, hogy a Pető házaspárt ide vezérelte. Örömmel tölt el, hogy a nagylányomnak köszönhetően két ilyen nagyszerű ember lett a családom része, és ők vezetik be mindhárom lányomat Isten közösségébe.

Pünkösdvasárnap a nagylányom az Úr asztala előtt állva fogadalmat tett hét társával, miközben a másfél éves ikerhúgai az ölemben türelmetlenül feszengtek, nem értve miért nem szaladhatnak oda a nővérükhöz. Közben én meghatottan néztem a majdnem felnőtt 13 éves lányomat, és irigyeltem. Irigykedtem rá, amiért ő már a felnőttkor küszöbén tagja lehet egy szerető közösségnek, amiből én kimaradtam. Irigyeltem a fogadalomtétel miatt is, amit gyerekként csak egy újabb vizsgaként értelmeztem, és örültem, hogy megúszhattam. Pedig ez a fogadalom egy életre szól. Ő még nem érti, de én helyette is értem, és hálás vagyok Istennek, hogy rajta keresztül megmutatta ezt nekem.

Liker-Oleszka Marietta