A rédei református templom megépítésének története

Réde, 2017. november 12.

Dr. Barta Zsolt

Kedves Vendégeink! Kedves Testvéreim!

Kétszáz évvel és három nappal ezelőtt, 1815 november 9-én nagy ünnepség volt Rédén - felszentelték az új református templomot. Az istentisztelet után a település földesura Eszterházy Imre harminc személyt vendégelt meg - sejthetően az egyházi elöljárókat. A paróka udvarán egész nap egymást váltva ebédelt és vacsorázott a nép. Így ért véget a templom felszentelése.

Az ünnepségen részt vett a püspök és egyben dadi prédikátor, Ft. Tóth-Pápai József és Tóth Ferenc, püspök helyettes, pápai prédikátor - ez utóbbi a szentelést is végezte. Az esemény fényét emelte a „pápai kollégiumbeli éneklő kórus". A világi méltóságok sem kerülték el az istentiszteletet: eljött Gróf Galánthai Eszterházy Imre, a falu földesura valamint felesége Parlagi Terézia. Itt ültek a templomban a kis grófok is: Pál, Imre, Sándor és László, valamint a kis grófnő, Angelica. A kedvenc megjegyzésem a grófi család eljövetelével kapcsolatos. Azt írta az egyházközség lelkipásztora Pethő Zsigmond (1804 és 1829 között lelkipásztor Rédén) a Rédei Reformata Szent Ekklézsia Emlékezet Könyve lapjain, hogy a grófi család „a templomba megjelenni, a tanításokat meghallgatni, együgyű ceremóniánkat mindvégig elnézni s ez által is örömünket növelni méltóztatott." Egyszóval minden adott volt a szép ünnepséghez. Legfeljebb az szúrhat szemet az arra figyelmeseknek, hogy a szentelést és az igehirdetést nem a püspök, hanem helyettese végezte. A püspök a meghívást először azzal válaszolta meg, hogy bokros teendői miatt nem tud eljönni. Magyarázat nélkül marad, hogy végül mégis megjelent a templomban, de „előre bölcsen elrendelte, hogy legkisebb hiba és botránkozás ne essen hanem mindenek egymás után szabályosan folyjanak." Talán valamitől tarthatott Rédén, ami miatt először habozott eljönni. Mindenesetre itt volt. Az alkalom énekléssel kezdődött, majd Tóth Ferenc prédikátor buzgón könyörgött az Istenhez. A prédikáció Jákób ősatya szavai alapján (1 Móz 28,17) hangzott: „Mily rettenetes ez a hely; nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja." Pethő Zsigmond szerint a prédikáció „szívbe ható" és „mindenki megelégedésére való" volt. A prédikáció után a kórus énekelt, majd a helyi lelkész prédikációja következett. A helyi lelkipásztor arról beszélt, hogy noha Isten nem lakik kézzel csinált templomban, hanem a mennyben, azért szükséges templomot építeni. Megköszönte a kegyes földesúrnak a sok támogatást; megköszönte mindazok jószívűségét, akik az építkezésben segítettek és megköszönte, hogy a jelen lévők megtisztelték az új templomot. Végül hálát adott Istennek, aki minden szerencsétlenségből megszabadította.

A prédikáció után éneklés következett, ami alatt „az úr vacsorájával élni nem akarók kitakarodtak" - írja Pethő. Az úrvacsorai szertartás már a püspök végezte. Nem ért véget azonban az ünnep az úrvacsorával. Előbb a mezőlaki prédikátor Zsoldos Jákób megkeresztelt egy gyereket, majd pedig három esküvőt tartottak az új templomban. Az esketést Mező János prédikátor végezte el.

A szép ünnep miatt az a kép alakulhat ki bennünk, hogy a templom építése könnyen ment. Nos, ez igen messze áll a valóságtól. Valójában egy hosszú, és időnként kínkeserves vállalkozás volt az, amibe 1815 májusában a rédei egyházközség belekezdett. Nem volt meg az építkezéshez szükséges pénz, de nagyobb baj volt ennél, hogy az akarat sem. Mérges viták folytak a faluban arról, hogy szükséges-e új templomot építeni. Ez a vita még 1817-ben is tartott.

A lelkipásztor leírása szerint a régi templom igen rossz állapotban volt. Elmondásokra hivatkozva állítja, hogy az épület a török időkben tető nélkül állt. Az ablakai hosszúak, de keskenyek voltak. A lelkész a sötétségre is panaszkodott. A templom falai málladoztak, meggyengültek. A födém gerendáinak alján „verebeknek ocsmány fészkei voltak, úgy hogy sokszor tőlük imádkozni is alig lehessen". Arra is panaszkodott a lelkész, hogy a padláson összegyűlt madár ürülék a férfiak és asszonyok nyakára hullott. A régi templom kelet-nyugati tájolású volt. Az 1810-ik évi móri földrengés következtében a napkeleti fal felső része ledőlt és sokáig ott hevert. Egyszóval a lelkész szerint rossz állapotban volt a templom.

Az egyházlátogatás során azt a tanácsot kapta az ekklézsia, hogy a földesúr gabonáját két vagy három éven át arassák le a reformátusok és az abból járó arató részt eladva hozzanak létre egy alapot, amiből a legszebb templom építhető. De a hívek nem hajlottak a munkára, sőt haragudtak, ha a lelkész sürgette őket. Még a gróf is sokszor pirongatta a reformátusokat, hogy álljanak neki a munkának, de nem használt. A lelkipásztor látva a helyzet tarthatatlanságát 1815. márciusában több prédikációt tartott az adakozásról, a templom fontosságáról. Rá akarta venni a gyülekezetet a templom megújítására vagy új építésére. Az elért hatásról ezt írja a lelkész: „Ezen tanításomnak e durva és makacs nép között az Isteni áldott kegyelem ahhoz járulván csakugyan lett annyi sikere, hogy némelyek a mély álomból felserkenvén helyben hagyták jó igyekezetemet, ámbár meg kell másrészről azt is vallani, hogy sokan mások inkább megkeményedtek és célom ellen fennszóval és nagy lármával még a templomban is zúgolódtak." Az egyház elöljárói beleegyeztek valamiféle javításba, de legfeljebb az ablakok kiszélesítését és a tető kijavítását akarták elvégezni. A gondnok Vadász András, hozott Komáromból egy ács- és egy kőművesmestert. Ezek kettek megnézve a templomot, azt mondták, hogy ha ehhez a templomhoz hozzányúlnak az le fog omlani. „Én a magam becsületét ez által nem kockáztatom, és ezen rossz falakra új tetőt, s annyival inkább stukatur gerendákat nem tehetek" - mondta az ács. Mind a ketten azt javasolták, hogy új épületet húzzanak fel. Azt írja a lelkipásztor, hogy amit száz pap sem tudott elmagyarázni a népnek, azt ez a két mester fél óra alatt elérte: végül megalkudtak az új templom méreteiben és az árban is. A lelkész nagyobb templomot szeretett volna, de egy Vadász Gergely nevű ember ellene mondott és csak kisebb méreteket fogadtak el. A templom elrontásának dátumát Szent György napjára, vagyis április 24-re tűzték ki.

Ekkor azonban a rédei lakosok meghasonlottak és a felháborodottak egy csoportja megakadályozta a munkakezdést. Bizonyos Takács András a reggeli könyörgés után nekitámadt a lelkésznek, majd bejárta a falut és népes csoportot gyűjtött a templomhoz. Félre akarták húzni a harangot, hogy az egész falut oda gyűjtsék. A harangot ekkor már leszedték, tehát nem tudtak nagy zajt csapni. A lelkész a parókia ablakán keresztül hallotta, hogy ezt kiáltozták: „Csak kővel kell agyon verni, aki akarta elrontását." A zendülők „pokolba innen" felkiáltásokkal elhajtották az munkásokat. Szerencsére ekkor volt az úgynevezett Uraság Széke Rédén, ezért a lelkész és az elöljárók odamentek panaszt tenni. A gróf védelmébe vette a templom építőit, Takács Andrást a veszprémi börtönbe vitette és a munkások napszámának megfizetésére kötelezte (ezt soha nem fizette meg). Ezek után tudtak nekiállni a bontásnak. A falu egy része kérte, hogy tornyot is építsenek a templomhoz. Új alkut kötöttek a mesterekkel. A teljes szerződött összeg 4000 forint volt.

1815 május 4-én ünnepélyes alapkőletételt tartottak. A gyülekezet a 102. zsoltár három versét énekelte el. A gróf is részt vett az ünnepségen fiával Pállal és az akkori intézővel együtt. A fundamentum üregébe pergamenre írott üzenetet raktak: „ezt a templomot a Rédei Refo. Eklézsia maga költségén építteti, az egy, élő, igaz Istennek szent tiszteletére 1815-ben a Méltóságos Gróff és M. Gróffné ő Nagysága becses neveik akkori tiszttartó, számtartó, prédikátor, oskolamester, bírák és és az elkklézsiának egyenként minden akkor élt tagjai letettük, az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevébe." Az ünnepség során a gróf fejenként negyven forintot adományozott a munkásoknak. Ekkor megindult a lassú építés folyamata. Azt gondolnánk, hogy ha már egyszer elbontották a régit, akkor mindenki az új mihamarabbi felépülését akarta. Ez azonban nem volt így. A lelkipásztor epés megjegyzése szépen mutatja ezt: „A dolog mármost igen szépen folyt, a templom lassan nevekedett, a népnek némely része örült, más és talán nagyobb része átkozódott, mocskolódott, szidott nevezetesen engem, minthogy engem tartott a fő oknak a templom megépítésében. Nincs annyi a hajam szála, mint amennyi átkot mondottak reám jó és isteni ajándékomért; sőt találtatott olyan öreg ember, kinek nevének kedvezek, aki azt kívánta mindenek hallatára, hogy az Isten soha ne engedje, hogy új templomban prédikálhassak."

Egy újabb vita bontakozott ki az ajtók miatt. A lelkész két ajtót szeretett volna, két cinteremmel, de Vadász Gergellyel az élen a falu egy része csak egy ajtót akart. A munkások mégis kihagyták az ajtó helyét. Egy napon azonban a lelkész a Pápán tanuló fiához utazott. Mire hazaért a második ajtót befalazva találta. A következő vita az ablakok körül bontakozott ki. A lelkipásztor a karzat felőli oldalon két sor ablakot akart, vagyis összesen hat ablakot szeretett volna. Mondanom sem kell, hogy az egy sor ablak pártján állókat Vadász Gergely és bizonyos Zsebő István biró vezette győzelemre. Csak egy sor ablak lett, de azok kisebbek voltak, mint a mostaniak.

A következő akadály az volt, hogy elfogyott a pénz. A lelkész körbejárta a megye szinte összes urát és egyházi vezetőjét. Azt írja, hogy igen nagy megaláztatásban volt része, ugyanis egy fillért sem kapott. Ekkor ismét felkereste grófot, aki kérésének engedve összesen 4000 forintot adott az építkezésre. A lelkipásztor szerint a Rédei Református Egyháznak örök emlékezetben kell megtartania a földesurat. Most már volt pénz, de a nép meglankadt és nem jött segíteni. A feladatuk annyi volt, hogy Szentlászlóról téglát hordjanak, de nem jöttek dolgozni. Egy másik probléma is jelentkezett: Vadász Gergely és Zsebő István azt akarták elérni, hogy mégsem építésék az eredetileg tervezett öt öl magasságig a falakat, hanem álljanak meg három ölnél. Az kompromisszum negyedfél lett. A nevezett Vadász Gergely az is el akarta érni, hogy a mennyezeti gerendákra ne rakjanak nádat és vakolatot. Ezt csatát azonban a lelkipásztor nyerte meg. Korábban említettem, hogy kis méretű ablakréseket hagytak a templomon. A lelkész titokban megnagyobbította az ablakokat. Emiatt is volt zúgolódás, de végül belenyugodtak. Ezzel ért véget az 1815-ös esztendő.

1816-ban a tető befejezése, a torony elkészítése, ablakok, ajtók elhelyezése, és a belső tér kialakítása, berendezése volt a feladat. A gróftól kapott az egyház tölgyfát a padok talapzatának elkészítéséhez. A padok külső részét is szerették volna kemény fából készíteni, de ez már nem sikerült. Sajnos a téglával kapcsolatosan is gondok jelentkeztek. Nem tudtak ugyanis téglát venni. A gróf ugyan ígért téglákat saját égetőjéből, de hirtelen valakinek házat kellett építeni, így onnan nem kapott semmit. Végül meghallva, hogy Szombathelyre érkezett Gróf Eszterházy László rozsnyói püspök, elment hozzá és tőle kért téglát. A püspök megígérte, hogy ha a szentlászlói jobbágyok felépítenek egy tornyot, akkor a rédeieknek fognak majd dolgozni. Sajnos ezzel júniusig kellett várni és akkor is csak kevés téglát kaptak. A kőművesmester viszont pénzt követelt a megnövekedett költségek miatt. Pereskedés vette kezdetét, aminek az lett a vége, hogy az egyháznak fizetnie kellett. Szeptember 15-én helyzeték el a torony tetején a gombot. Magát a gombot a gondnok Vadász András vette háromszáz forintért Komáromban. Miután elmentek az ácsok, jöttek ismét a kőművesek, akik vakoltak és festettek, de csak az ablakok aljáig jutottak. A korán kezdődött esős idő megakadályozta, hogy 1816-ban befejezzék a külső munkálatokat.

Sajnos ekkor ismét elfogyott a pénz. Ebben a szűkös helyzetben jöttek a csodák: a lelkipásztor 733 forintot és egy bizonyos Takács János rédei lakos 600 forintot adott kölcsönbe az egyháznak. Egy újabb vita is kibontakozott: a kőművesek a tél során tartandó istenteniszteletekre gondolva összetákoltak valami szószéket, ami sem a lelkésznek, sem a falubeliek egy részének nem tetszett. Vadász Gergelynek viszont nagyon tetszett és nem akarta, hogy többet költsenek erre a célra. Ezt a helyzetet is egy rédei ember mentette meg. Baki István molnármester előállt és azt mondta, hogy neki az egyház tartozik 100 forinttal. Ő erről lemond az új szószék megépítésére. Látjuk tehát, hogy a kezdeti idegesség és ellenállás után megmutatkozott a rédeiek adakozó kedve is. Egy újabb vita is kialakul. Mivel itt voltak az ácsok a lelkész szerette volna kicserélni a parókia ajtajait és ablakait is. Ez megint ellenkezést váltott ki. A lelkipásztor mellett azonban kiállt a gondnok: „A kurátor Vadász Andrásnak sokat köszönök, aki mellém állott s kívánságomat végre hajtotta" - emlékezik meg a gondokról a krónika.

Végül eljött a 17-es esztendő. A kőművest elbocsátották és egy új csernyei kőművest fogadtak fel, akinek helyre kellett hozni a tornyot, ablakokat, és mindent be kellet fejeznie. Pünkösdre el is végezték a munkát. A nyári munkák miatt azonban nem tudták felszentelni a templomot. Végül novemberben eljött a felszentelés napja, amiről az elején megemlékeztem.

Mit tanulhatunk mindebből mi kétszáz év után, itt 2017 novemberében. Semmiképpen sem azt, hogy régen minden szép és jó volt. Aki nosztalgiázni akar, vagy csak a szép dolgokkal akar foglalkozni, annak semmi dolga a történelemmel. Megtanulhatjuk azonban, hogy amikor valami nagy dologba kezdünk, akkor igen sokan idegesek lesznek és megrettennek. A templom építését végigkísérte a zúgolódás, ami időnként tettlegességig fajult. Ilyenek vagyunk mi emberek: megrettenünk az ismeretlentől, a kockázattól, az újtól. De mégsem ez a legfontosabb. Sokkal fontosabbnak tartom a küzdést, az akadályokkal való szembenézést, a megaláztatás vállalását és azt is, hogy a sok háborúság mellett voltak emberek, akik összetartottak, kiálltak egymás mellett és egy közös ügyért áldozatot is hoztak. Sok tusakodás után végül elkészült a templom, amit a prédikátor Isten házának és az ég kapujának látott. Végül pedig csak ez számít.