Milyen érzés ajándékként fellépni egy ennyire különleges merítésű közönség előtt, akik között természetesen ott lesznek azok a rajongók is, akik mindig ott vannak koncertjein?

Talán mást várna tőlem az olvasó, de azokhoz igyekszem szólni, akik meghallgatnak, legyenek bármilyen világnézetű emberek. Adni úgyis csak azt tudom, ami foglalkoztat, amiben hiszek, amiről dalt írok. Soha nem a közönség összetételétől teszem függővé, hogy mit és hogyan játszunk: ez egy autonóm produkció, saját célokkal, saját eszményekkel. Mint mindig, idén is ugyanazt az előadást visszük a vegyes közönséget felvonultató fesztiválokra, mint Pápára, ahol vélhetőleg nagyon hasonló értékrendű emberek találkoznak majd. Az elutasítás nem rendít meg, az elfogadás örömmel tölt el, fellépni tehát mindig munka és ünnep egyszerre, ami különleges jutalom az élettől.

Volt-e már arra példa, hogy fellépése ennyire része legyen egy hitbuzgalmi rendezvénynek?

Emlékeim szerint nem volt ilyen. Jómagam ráadásul “pápista” vagyok, ami talán ad némi pikantériát és ökumenikus felhangot a meghívásunknak.

Mi az a három, vagy több dolog, ami a magyar reformátusságról eszébe jut?

Mondjuk a “nyakas kálvinista” kifejezés, amelyet Ady költészete rögzített a magyar közgondolkodásban, vagy az az istentiszelet, amelyen vendégként Böjte Csaba testvér igen megindítóan beszélt az összetartozásról, a közös eszmények, a hit fontosságáról. Vagy a parajdi református templom Pünkösdkor, ahol a tiszteletes úr hosszan beszélt a jó és rossz csillagok követéséről: Marilyn Monroe, Zámbó Jimmy, a focista Kaká és Eperjes Károly neve egyazon prédikációban hangzott el. Megrázó élmény volt.

Minek tulajdonítja azt a tetszést, rajongást, ami turnéit kíséri az egész Kárpát-medencében?

Erre a közönség tagjai talán pontosabb választ tudnának adni. Szeretném azt hinni, hogy aki közelről figyeli a munkámat, hitelesnek lát, észreveszi a rengeteg befektetett energiát. Szeretem és élem azt, amit csinálok, ez az én igazi jutalmam. Ha ezt más is meglátja, az külön öröm.

A rockzene uniformitásra való hajlamát, saját önértékelése szerint, milyen sikerrel tudta “magyarítani” és “saját képére” formálni?

Számomra a műfaj sajátosságai inspirálóak, habár maga a dalforma valóban egyfajta korlátot is jelent. Szerencsére sokfajta zenei játékban kipróbálhattam magamat, rockzenekarral, vonósokkal, énekegyüttessel és zongorakísérettel is turnéztam már, emellett számos más feladat adódik: verses lemez, hangoskönyv Krúdy novelláiból, színházi feladatok vagy múzeumi kísérőzene. Azt hiszem, sikerült a saját hangomat megtalálni a műfajon belül.

Előadóművészként sem rejti véka alá emberi meggyőződéseit, milyen úton jutott el odáig, hogy gondolatait a színpadon kívül más médiumokban is megossza közönségével?

Felelősnek érzem magam, karnyújtásnyi sugarú körben az egész világért. Meg vagyok győződve arról, amit az ezredéves tanítások is mondanak, hogy ma is zajlik a küzdelem a jó és a rossz között. A magam képességei szerint építeni szeretnék, megőrizni azt, amit értéknek hiszek. Azt hiszem, nincs más út, mint megkísérelni a párbeszédet mindenkivel, aki nem utasít el olyan alapeszményeket, mint a hazaszeretet, a becsületesség, a remény. Nem nagy misszió ez, de egy nekem egy életre elég.

Megjelent a Dunántúli Református Lap húsvéti számában.