Minden évben valamely karácsonyi szimbólum segített bennünket ennek az útnak a megtételében. Most inkább egy képet hozunk, a betlehemi istálló, vagy jászol képét, hogy karácsonykor tényleg ide érkezhessünk meg. Az adventi időszakban vásárokon, boltokban, utcán sokféle betlehemi istállóval találkozhatunk, a giccsestől az ízlésesig, az ember nagyságú figurától a dióhéjba varázsolt miniatűrig. Karácsony közeledtével a lakás dísze, vagy az utcán rohanó, pénzt költő, ideges vagy közömbös embert megállító figyelmeztetés. Nem csupán gyönyörködtetni akar, de üzenni is. A sok édesség, dísz, ajándék között el ne felejtsük, hogy karácsonykor megszületett Jézus. Ez pedig nemcsak egy régi mese, egy történelmi esemény, hanem a jelent megváltoztató tény. Ugyanis a Betlehemi jászol életünk sorsfordítóját öleli magába.

Készüljenek bár drótból, fából, rongyból, szalmából, mézeskalácsból vagy üvegből ezek az alkotások, legyenek bár aprólékosan kimunkáltak, vagy csak éppen összetákoltak, mindegyikben felismerhető a betlehemi jászol. Az elmaradhatatlan, jellegzetes alakok, mondhatni a főszereplők: bárányok, szamarak, ökrök övezetében ott vannak a pásztorok és napkeleti bölcsek, majd a belső körben Mária, József, és középen, jászolbölcsőben a megszületett Jézus. Az egész csoportot körbeveszi egy hajlék, kint a szabadban pedig csillagok és angyalok árasztják a fényt. Ez hát a csoportkép, amely Jézus születését jeleníti meg minden időben. Hogy mit üzen számunkra a betlehemi jászol képe?

Még a nem vallásos emberekből is előhoz olyan asszociációkat, mint az otthon, az elrejtettség, az oltalom, a közösség szimbóluma. Tulajdonképpen alapvető vágyainkat, szükségleteinket testesíti meg ez a kép. A betlehemi istállóban melegség van, család, mennyeiek és földiek, emberek és állatok - egy kis szeletkéje a világnak; egy kimerevített képe Isten emberszeretetének; egy hajlék, ahol együtt van a kicsiny és nagy, a szegény és a tehetős, Isten és az ember, makrokozmosz a mikrokozmoszban. Az egész világ, és ha eljátszunk a gondolattal, valamely szereplővel vagy tárggyal azonosulva még mi magunk is ott lehetünk a Megváltó körül.Az istálló összeköti a szereplőket, keretbe foglalja mindazt, ami karácsonykor az emberrel történt, térbe helyezi az egészet. Ne menjünk el a mellett a tény mellett, hogy a karácsonyi történet, Jézus születésének a helyszíne mégis csak egy istálló, és hogy Őt magát pedig az állatok etetőjébe fektette az édesanyja. Hiszen az életünkben is lényegesek a helyek, terek, amik eddigi életünket keretezték. Amikor Józsefnek a népszámlálás miatt szülőföldjére, Betlehembe kellett menni Máriával, nem találtak szállást. Valószínűleg valaki a házához tartozó barlangistállót könyörületből fel tudta ajánlani a gyermeket váró házaspárnak- erről nem ír részletesen a biblia-, de tény, hogy itt el is jött a szülés ideje.

Az istállónak egyéb üzenete is van, azon túl, hogy összeköti a szereplőket és hajlékot emel föléjük. Egyrészt Isten gondviselésére, oltalmára emlékeztet, hogy a kellemetlennek mondható körülmények ellenére mégis biztonságban, melegben lehet a család. Másrészt az istálló a mi szívünket szimbolizálja, és ezzel most egy nagyot ugrunk. Mindig arra kell gondolnunk, hogy csak istállók vagyunk, melyben Isten születik meg. Nem paloták, nem új, szépen berendezett, kényelmes házak. Az istállóban csak úgy ott vannak az állatok. Meleg van, élet van, születés van, ugyanakkor gondok is. Nem tiszta, állandóan gyűlik a trágya, bár folyamatosan tisztítják. Isten mégis ott akar bennünk megszületni, ahol szenny van: agresszió, igények, sérülések. Meg akar születni bennünk, mert szeret, s nem azért mert tiszta szobát tudunk felmutatni, meg steril ágyat. Lényünk magvában, mint valami szegényes jászolban szeretne otthonra lelni, megajándékozni, megváltoztatni és dicsőségével beragyogtatni mindent. És ahogy Jézus megszületik az istállóban, barátságos fény szóródik szét a térben. Ez a fény nem világít meg mindent kíméletlenül. Ebben a fényben szemlélhetjük mindazt magunkban, ami széttaposott, ami lenézett, ami eldobott. Krisztus szeretetétől minden új tekintélyt kap és minden megváltozik. Ez az istálló vigasztaló üzenete. A kérdés az, hogy engedjük-e Krisztus betérni a káoszba, sötétségbe. Csak így lehetünk igazán otthon magunkban, ha otthont adunk Jézusnak.

Térjünk ki még egy kicsit az istállóban lévő állatokra. A születéstörténetekben nem találkozunk velük, viszont az egyik ószövetségi ige megemlíti: „Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászlát, csak Izrael nem ismer meg, csak népem nem tud semmit megérteni" (Ézs1,3). Innen vált hagyománnyá, hogy az állatok is megjelennek a Betlehemi jászol-ábrázolásokon. A lélektan szerint az állatok a vágyakat, ösztönöket jelképezik. Az ösztöntermészet érzi, hogy a gyermeknek helyre van szüksége. Az emberek kivonják magukat a segítés alól, túl sokat gondolkodnak. Mások magától értetődően segítenek. A vágyak, az ösztönök a gyermek jászlához vezetnek minket. Ők közelebb vannak az isteni gyermekhez, mint az eszünk, amely a gyermekről csak gondolkodik, de nem akarja megismerni. Aki mindent ésszel akar megoldani, az elhalad a lehetőségei mellett. Mint a mesékben a nagyobb királyfi, aki elhalad az állatok mellett, akik pedig később bizonyos próbáknál segíteni tudnának, mint ahogy meg is teszik a jószívű kis királyfival.

Beszéltünk a szereplőket összekötő hajlékról, az istállóról. Nem csak ez köti össze a szereplőket, hanem egy lelki mozzanat is, méghozzá az Istenre való ráhagyatkozás. Ha a betlehemi istállót, jászlat szemléljük, jusson eszünkbe, hogy a történet szereplői mind a ráhagyatkozás művészetét tanulgatták ez alkalommal. Nézzük Józsefet és Máriát! Mennyi fáradozás, vesződség és bizonytalanság kísérhette őket, míg megérkeztek az istállóig. Ilyen állapotban nem versenyezhettek a többi Betlehembe igyekvővel. Nincs egy ismerős, akinél biztosított lett volna egy meleg szoba, meg egy ágy. Nincs egy jó előre egyeztetett, lefoglalt szállás. Nincs protekció. Egyedül az Isten védelme, oltalma van,- de az ott van. Nekik pedig ebbe teljes mértékben, minden idegszállal bele kell kapaszkodniuk. A betlehemi jászol képe egyáltalán nem olyan idilli, mint amilyet lényünk gyermeki része bele tud vetíteni. Mint ahogy az életünk sem az, bármennyire is jól esik olykor illúziókban dédelgetni magunkat. Mindig lesznek, adódnak olyan körülmények, amit nem tudunk kontrollálni, ami kifolyik a kezeink közül, amikor az események sodrában átéljük a tehetetlenséget, amikor már mindent megtettünk, mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzeltük volna. Biztos vagyok benne, hogy József és Mária sem így képzelte közös életük kezdetét. Nem volt a kezükben semmilyen biztonságot adó fogódzkodó, amelyekkel mi is előszeretettel bebiztosítjuk magunkat. Mégis ott a megszülető gyermek közelében béke van, csend és megnyugvás a felől, hogy hű az Úr. Aztán nézd a szegény pásztorokat, akik a sötét éjszakában, angyalszóra egy bepólyált gyermeket kezdtek keresni. Csak az isteni küldöttek szavára támaszkodva keltek fel helyükről, mozdultak, remélték, hogy érdemes elindulni ezt a kisgyermeket felkeresni. A messziről érkezett bölcsek szintén nem tudták pontosan hova kell menniük, kit kell találniuk, de ráhagyatkoztak a csillag, majd isten álombeli vezetésére. Meglátták a szegényes jászolban fekvő dicsőségét és királyhoz méltóan dicsőítették és ajándékozták meg őt! Végül nézz a jászolba, Jézusra! Bár mennyei otthonát hagyta ott és vállalta a földi létet, talán ő mutatta be a legtökéletesebben önként letett életével, és feltámadásával, mit jelent ráhagyatkozni Istenre. Aki azért vállalta a születést, hogy mi is ráhagyatkozhassunk Istenre, hiszen annyira szükségünk van rá törékeny létünkben. Meg kell tanulnunk elfogadni Istentől, bízni benne, mint ahogy azt a 2. világháborúban kivégzésére váró német teológus megfogalmazta versében:

Áldó hatalmak oltalmába rejtve
Csak várjuk békén mindazt, ami jő.
Mert Isten őriz híven reggel, este,
Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.

Ha gyötri, bántja szívünket a régi,
És múlt napoknak terhe ránk szakad,
Megrettent lelkünk vigaszodat kéri,
Mit nékünk szerzett, Atyánk, Szent Fiad.

S ha szenvedések kelyhét adod inni,
Mely színig töltött, keserű s nehéz,
Te segíts békén, hálával elvenni,
Hisz áldva nyújtja hű atyai kéz!

És ha az úton örömöt adsz nékünk,
Ha szép napod ragyogva ránk nevet,
Biztasson, intsen sok nehéz emlékünk,
Hogy életünket szenteljük neked!

A csend köröttünk mélyen szerteárad.
Hadd halljuk azt a tiszta éneket,
Amely betölti rejtett, szép világod,
Hol téged dicsér minden gyermeked!

Aki helyet adott magában Krisztusnak, ahol megszületett, az megtapasztalhatja ezt a mély békességet.

Most a kézműves résznél kis „Betlehemet készítünk", vigyük be az otthonunkba, hogy emlékeztessen arra, a mi szívünknek olyannak kell lenni, mint a gyermeket befogadó jászolnak, és mint a benne lévőknek, akik életüknek adott pontján tanulják az Istenre való ráhagyatkozást!

Négyesi Adrienn