A személyek nagyon kifejező gesztusokkal mondják el a történetet. Péter majdnem a földön fekszik hódolatában, karja esdekelve előrenyúlik, Jakab karjai imádságban nyúlnak felfelé, János hódolatteljesen borul térdre. A Bibliából tudjuk, hogy János a „szeretett tanítvány" – talán ezért is van, hogy Jézus és ő mint két, egymás felé tárt karokkal szaladó emberkén ábrázolja. A festő az isteni megszólításra adható három lehetséges választ is elénk tárja: Lehet teljesen „megsemmisülni", vagy könyörögve imádkozni bűneink miatt és alázatosan földig hajolni az Úr előtt, de lehet tárt karokkal is az Ő karjába zuhanni. Krisztus ábrázolása nyitottságot, ölelést és felfelé emelkedést mutat. Teljesen átadja magát Atyja akaratának fényben és őszinte kifejezéssel. Mózes és Illés alakja a legszilárdabb, legstabilabb, nyugalom van arcukon, ahogy Jézus felé fordulnak. Ők a kapocs a mennyei és a mi földi világunk között isteni nyugalommal központosítva.

Kifejezve a mennyei és földi közötti különbséget, Zuccarelli nagy figyelmet szentel a tájnak, ahova az alakokat elhelyezte. A távolban levő fák és növények részletes ábrázolása, az épület és a pásztorélet látképe kiemeli azt a földi és mennyei összefüggést, amelyben ez az isteni esemény megtörténik. A kép kulcsfiguráit körbeövező teremtett világ általános szentségének lehetünk átélői: Isten mindenütt jelen van.

A legfeltűnőbb és legfontosabb rész a felhő. Általános természeti jelenség és jelkép a művészetben, ami itt a mennybe való bepillantásnak eszköze. Súlyos, sötét szélei vannak kívül, és a közepe felé egyre fénylőbb lesz. Mélysége van, mintha a közepe egy nyitott kapu lenne, amely hívogat az örök világosság belsejébe. A felhők általában visszatükrözik a fényt, ez azonban olyan, mintha belsejében lenne a fény forrása. Mintha ezt mondaná: „Ez az én szeretett Fiam, Őt hallgassátok".

Egymáshoz közel hozva a mennyet és földet, a megdicsőülés egy mindent átfogó mély megtapasztalás, amelyben az isteni hang az érzékeken keresztül szólítja meg az ember szívét.