Volt az udvarunk közepén egy nagy körtefa. Édesapám mindig Lajos-napi körtének hívta, egyrészt mert Lajos-napkor szedtük le az első szép, nagy körtéket róla, másrészt az édesapját, az én nagyapámat is Lajosnak hívták. Ez is közre játszhatott a fajtájának beazonosításában, de valószínűleg a császárkörte a hivatalos megnevezése. Nagyon ízletes, körte volt az, abból még befőttet is lehetett készíteni. Jutott minden rokonnak, szomszédnak is belőle, akkor még ez volt a divat... Mézédes volt, hiszen a méhek, darazsak is nagy szeretettel lakmároztak a földre huppant, érett maradékokból. Az évek alatt egyre nagyobb és terebélyesebb lett, a legfelső ágain termett mézédes körtéket a végén már meghagytuk a madaraknak, el sem értük a legfelső ágakat, már az apukám által készített körteszedővel sem sikerült. Apukám emlékezete szerint már akkor 60-70 éves lehetett a fa, amikor ő született. Pedig ennek immár az idén lesz 87 éve, tehát több mint másfél száz éves lehet már a körtefa. Sokszor megmásztam az ágait, és nem csak gyerekkoromban. Előttem van ma is, amilyen biztos kézzel, ügyesen elkapja a magasból ledobott körtéket Édesanyám. Ettem abból a körtéből, hűsöltünk az árnyékában, valahogy az udvarunk díszévé vált. A gyermekkoromban az éréskori időszakot tartottam a legfontosabbnak, most már talán az az időszak tűnik a legszebbnek, az az egy hét, amikor teljes virágban állt a fa. Az az április közepi egy hét, amikor az udvar közepén, mindent uralva, a ház fölé magasodva, millió apró fehér virágával mintha ünnepre hívna. De milyen ünnepre is?

Szinte tanúja volt a családom XIX-XX. századi történetének. A háborúknak, a fogságból hazatért nagyapám betegségének, a forró nyaraknak és az aratásoknak, keresztelőknek, esküvőknek és nagymamámnak, aki férfi híján egyedül ment aratni, és aztán a padlás lesöpréseknek, amikor szinte mindenüket elvették. Vagy a feledhetetlen május elsejéknek, amikor a szüleim a házassági évfordulójukat ünnepelték. Én inkább az ünnepnapokra emlékszem, anyukámtól, apukámtól pedig inkább a nehézségekről kaptam útravalót. Akkor talán az én születésnapomra ölt pompát a fa, amely éppen erre az időszakra esik? Vagy talán a leggyakrabban ekkorra eső húsvétra, a feltámadásra, az örök újrakezdésre emlékeztetőül? Bizonyára ez utóbbi a terve evvel a Teremtőnek.

Velem is nőtt az a fa. Várt haza, mikor gyermekkoromban harangozni mentem a templomba, amikor a katonaságból érkeztem haza szabadságra, vagy a távoli iskolából. Látott Nórával, aki immár 35 éve a feleségem és látta a két fiamat is megszületni és felnőni.

Évek jöttek, évek mentek, az a fa pedig csak ott áll, dacolva minden viharral, forrósággal, hóval, faggyal.

Nekem a körtefánk jut eszembe elsőnek, amikor a kedvenc igémről van szó: „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre. Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó, Isten!" (Zsolt.90, 1-2). Valami olyasmit fogalmazhat meg a zsoltáros: Isten, a történelem Ura, a generációkat átfogó Úr, aki mindig jelen volt, jelen van és jelen lesz. Az állandóság, akire hagyatkozhatunk, aki mindig ugyanaz, mert mindig ott van, mindig velünk van és részese az életünknek, ahogy az udvarban az a körtefa sokaknak a családból.

Évek jöttek, évek mentek, már nem úgy hívják egyik iskolámat sem, mint akkor, amikor a falaik közé jártam. Nincs Alumíniumipari Szakközépiskola, nincs Nehézipari Műszaki Egyetem. Vannak ugyan utódok, de minden nagyon gyorsan megváltozott. Dédszüleim, Nagyszüleim rég meghaltak, Édesanyámat és Édesapámat pár éve temettük el. Emlékük bennünk tovább él, mint ahogyan minden évben újra és újra virágba borul a körtefa. A fiaink kirepültek, megszületett az első, drága unokánk, Janka. Sok minden változott az elmúlt években, bánatban, örömben egyaránt volt részünk, mint mindenkinek.

Engem megnyugvással tölt el a kedvenc igém, amely szerint van Valaki, aki viszont állandó. Aki soha sem változik, még ha enged is játszani, életet ad, elvesz, táplál, árnyékot ad, ha kell, együtt ünnepel velünk, ünnepi ruhába öltözik, ünnepi ruhába öltöztet, együtt örül velünk, aki mindig velünk van, történjék bármi.

Szücs Zoltán
Várpalota, 2015. március 05.