Ti az egyház részei vagytok - mondjuk, amire ők mosolyognak és biccentenek. Mennyire iszonyúan el akarják hinni, hogy ez az igazság - hogy ide tartoznak, hogy a helyi egyházközség az ő otthonuk is, hogy valóban testvérek között vannak Krisztusban, hogy soha többé nem láthatatlanok, mint máshol az életben.

Ha őszinték akarunk lenni, ez nem túl gyakran igaz a közöttünk lévő özvegyekre, árvákra, gyermektelen szülőkre, szülők nélküli gyermekekre. Ők magányosnak érzik magukat az életben és Jézus közösségében is.

Nézzünk rájuk az Úr szemeivel

Ha legközelebb istentiszteletre mész, próbálj meg úgy körülnézni, mintha Krisztus szemével tekintenél körbe. Csodálkozni fogsz azon, amit látsz.

Az özvegynek, aki minden vasárnap ugyanabban a padban ül, a legunalmasabb és a legátlagosabb istentiszteleti alkalom is élettel telibb összehasonlítva az otthonával, ahonnan jött és ahová hamarosan visszatér. Az a hely csendes és üres minden áldott nap. A lakása falait díszítő képek a férjéről finoman emlékeztetik arra, ami nincs többé. A társaság örömét hiányolja. A magányosság olyan köd, amin nem lehet áthatolni.

Mellette olyan szülők foglalnak helyet, akiknek a gyermeke elszökött otthonról. (Lehet, hogy fizikailag ott van mellette, de az életük már külön vágányon fut). Az ő otthonuk is összeomlott, de más módon. Telefonáltak a gyermeküknek, de ő nem válaszolt. Imádkoztak érte, de ő nem jött haza. Minden alkalommal, amikor új információt tesz fel a Facebook oldalára, a szülőket újra megrohanják az érzelmek - az öröm, hogy él a gyermekük, a szomorúság, hogy elvesztették, az aggodalom, hogy mi történik a gyermekükkel. Ők minden egyes vasárnap Isten jóságába vetett hitükért harcolnak.

Mögöttük ül egy 15 éves fiú, az egyetlen keresztyén a családjában. A szószékről hallott valamennyi szó olyan életre ösztönzi, ami mérhetetlenül különbözik az otthonitól. A családjában kézzelfogható a feszültség, ami elsősorban az ő hite miatt van. Mégis mindennél fontosabb az életében, hogy vasárnaponként a templomban legyen. Ezzel vajon nagy hibát követett el?

Ők azért jönnek a templomba, mert itt nincsen fenyegető verés, nincsenek italozó szülők és nincsenek drogok. Nincs kiabálás, nincs ordítozás vagy verekedés. Nincs sötétség, nincs hallgatás, nincs üresség.

Ezeknek az értékes embereknek a templom menedékhely, ahol nyugalmat találnak.

Magányosak és kívülállók, de egy rövid időre úgy érezhetik, hogy valahova tartoznak. Velünk együtt énekelnek és imádkoznak a templomban, ahol ugyanúgy viselkednek, mint mi.

A mosolyok, a kézfogások és az ölelések közepette azt a közelséget érzik meg, amit mindenütt máshol hiányolnak.

A hétnek ez az egyetlen napja, amikor igazán jól érzik magukat.

Az őket körülvevő boldog, tökéletesnek látszó családok nem tudnak az ő mindennapi küzdelmeikről. Ez nem azt jelenti, hogy a boldog emberek nem törődnek semmivel, de a közösségben nem igénylik a többiek figyelmét. Ők mással vannak elfoglalva - csendre intik a gyermekeiket, odafigyelnek a prédikációra, felkészülnek a délutáni lazításra.

Szeresd a vőlegényt és a menyasszonyt

Az istentisztelet után a boldog és a magányos emberek útja különválik. Az özvegyek, árvák és kívülállók számára a hazafelé vezető út a valóságba való visszatérés útja. A magányosoknak szinte egyáltalán nem számít, hogy a bejárati ajtó egy csodálatos palotához vagy egy nyomorúságos viskóhoz tartozik. Számukra belül mindegyik egy sivár, elhagyatott hely.

Ez Jézus népére nem vonatkozik - vagy igen?

„És kinyújtván kezét az ő tanítványaira, monda: Ímé az én anyám és az én testvéreim! Mert a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám." (Máté 12,49-50)

Bárcsak úgy tudnánk növekedni Krisztus testének, az egyháznak a szeretetében, ahogy annak Fejét szeretjük (Kol 1,18), bárcsak úgy tudnánk szeretni a szőlővesszőket, ahogy a szőlőtövet (Ján. 15,5) és minden élő követ, amely a szegletkőhöz kapcsolódik (Ef. 2,19.-22.)!

Az egyházat szeretni lehetőséget teremt arra, hogy magát Jézust szeresd. De nem lehet elválasztani a vőlegényt és az ő mennyasszonyát. Mert amit Isten egymáshoz tartozónak rendelt, azt ember nem választhatja el egymástól.

Milyen örömteli hely lenne a templomunk, ha a közöttünk lévő boldog családok odafordulnának és szeretettel üdvözölnék a magányos embereket, akik ezáltal úgy éreznék, hogy végre láthatóvá váltak a többi ember számára.

A legnagyobb szeretetedet add másoknak

Minden gyülekezeti alkalom egy új lehetőség arra, hogy a gyermeke legyünk egy olyan férfinak, akit a sajátja nem akar látni. Minden vasárnap új esély nyílik arra, hogy anyja legyünk egy olyan fiatalnak, akinek a vér szerinti anyukája nem hívő. Minden közösségi esemény egy új lehetőség arra, hogy Isten közösségének tagjait ugyanazzal a szenvedéllyel és olyan mélyen szeressük, mint a vérrokonainkat.

A születésnapi kártyáink, a telefonhívásaink, az ünnepi vacsoráink, a szabadidős tevékenységeink az erősek és boldogok helyett irányuljanak a gyengék, a magányosak felé.

Ugyanúgy szeretjük a magányos embereket, mint családtagjainkat, rokonainkat vagy csak egy kevésbe intenzív (másodosztályú) szeretet jut nekik?

Istennek hála Jézus mindenkit ugyanúgy szeret. Még a keresztfára függesztve is, a legnagyobb szenvedések közepette is, ugyanúgy szeretett minket. És ha hozzá tartozunk, mi is képesek vagyunk ugyanígy szeretni az embereket.

A következő vasárnap nézz körül a templomban és tekints a magányos emberekre - kerülj velük kapcsolatba és szeresd őket! Szeresd őket olyan intenzitással, energiával, amilyet még soha nem tapasztaltak meg sehol máshol. Ha így szereted őket, a világ ezt látni fogja és dicsérni fogja az Urat, aki képessé teszi népét az ilyen meglepetésszerű szeretetre.

Istenünk, irányítsd figyelmünket a magányos emberekre!

Fordította: Gönczöl Csaba
Lektorálta: Lukátsné Orovicz Piroska

Forrás