Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel szenvedjétek el egymást szeretetben. Pál apostol efézusi gyülekezetnek írt levele 4. fejezetének 2. verse

Gyökössy Endre: Egy fiatal házaspár a gyerekeikkel egykor egy nagyon pici lakásban együtt éltek a két nagymamával. Három generáció negyven négyzetméteren. Mindenki beleszólt a másik dolgába, és szépen lassan elviselhetetlenné vált az élet. A fiatal férfit és feleségét külföldön élő öccse és nővére meghívták magukhoz, hogy egy kicsit kipihenhessék magukat, a lelki gázmérgezésből kikapcsolódhassanak. De az egyik nagymama éppen akkor betegedett meg, amikor mentek volna, ezért az asszony otthon maradt. Úgy gondolták, hogy akkor majd jövőre elmegy ő is, de a férfi menjen el mindenképpen. A férfi elrepült, és már a repülőn átsuhant rajta a kísértő gondolat, hogy az egész szituációt - lakáskérdést, zsúfoltságot, egyre romló házasságot - gordiuszi módon meg lehetne oldani, ha egyszerűen ott maradna valamelyik testvérénél. Megérkezett az öccséhez, és egy hét alatt azt tapasztalta, hogy bár rendkívül jó módban élnek, de nem beszélnek egymással a házastársak. Meg is kérdezte az öccsét, hogy mi történt, hogyhogy nincs már egy szavuk sem a másikhoz, és ebben a páros magányban élnek. Az öccse elmagyarázta, hogy mi köti egymáshoz őket: a felesége annak az országnak a honpolgára, ahova a férfi kivándorolt. A nő rendelkezett tőkével, a férfi tudással, beindítottak közösen egy üzletet, de ha bármelyikük kiszáll ebből, akkor vége mindennek. Ez az érdek kötötte össze őket. Megpróbáltak egymás mellett élni, magányosan. Ezután a nővérét látogatta meg a férfi, ahol egész végig a veszekedést kellett hallgatnia. Ádáz küzdelem, harc folyt a házastársak között, állandóan szurkálódtak. Két hétig akart maradni, de nem bírta. Egy hét után megkérdezte a nővérét, hogyan bírnak így élni, miért nem válnak inkább el. A válasz az volt: még ez is jobb, mint a magány. Mihez kezdenének külföldön egymás nélkül? Amikor felszállt a repülőre, mert végül hazajött, egy ősz hajú asszony mellé került. Az éppen a csomagjával bajlódott, megpróbálta betuszkolni a feje fölé, a csomagtartóba, de nem nagyon ment neki, és a férfi ösztönös udvariassággal kisegítette. Így kezdtek el beszélgetni. Kiderült, hogy a fehér hajú, beszédes, aranyos hölgy is tovább maradhatott volna még külföldön, de a negyvenedik házassági évfordulójukat mindenképpen együtt szeretné a férjével tölteni, ezért megy korábban haza. Elmesélte, hogy a negyven év alatt mennyi mindenen átmentek: háború, hadifogság, gyermekhalál, újrakezdések. A férfi száján egy idő után akaratlanul is kiszaladt a kérdés: Hogyan bírták ki egymás mellett negyven évig? Még kimondani is sok. Az asszony elnevette magát, és elmesélte, hogy náluk is volt tányércsörömpölés néha, és olykor egy napig egymásra sem tudtak nézni a férjével, de mivel hívő emberek, és ha nem is tudtak egymásra nézni, egy felé mindig tudtak. A férfi nem értette, hogy Isten hogyan segíthet, neki ez csupán egy vallásos kifejezés volt, ezért zavartan ugyan, de megkérdezte. Az asszony egy darabig maga elé nézett, elgondolkodott, aztán mosolyogva azt mondta: "Úgy segített rajtunk, ahogy maga az előbb rajtam. Maga átvette a csomagomat, kivette a kezemből, a fejem fölé emelte, és eltette a helyére. Még arról is meggyőződött, hogy nem fog visszaesni a fejemre semmi. Valahogy így segít rajtunk Jézus is. Amikor nagy bajban voltunk a férjemmel, a Biblia felett átnyúltunk, és megszorítottuk egymás kezét. Ha haragudtunk egymásra, letettük a tegnapot, és arra kértük Istent, hogy legyen velünk holnap is, hogy jobban szerethessük egymást. A férfi a leszállócsarnokban még látta az idős asszonyt, egy idős úr jött elé egy csokor virággal, aki senki más nem lehetett, csak a férje. Megtorpant, mert soha nem érzett még olyan meghatódottságot, hirtelen visszafordult, és bement a virágüzletbe. Virágot vitt a feleségének ő is. A felesége később elmondta, hogy a lelke mélyén arra is fel volt készülve, hogy a férje nem jön vissza, hanem ott marad a testvéreinél. Arra azonban egyáltalán nem számított, hogy virággal jön majd haza.

Testvéreim! Időben vegyük meg azt a virágot!

Mereskovszki írta az egyik regényében, hogy Jézust nem a szögek tartották a kereszten, hanem a szeretete. Ha a kereszt misztériumát meg akarjuk közelíteni, egy nagy titok szemtanúi lehetünk. A kereszten összeér a szenvedés és a szeretet. Jézus azért szenvedett értünk, mert senki úgy nem szerette még az embert, mint Ő. Ezért lett emberré. Aki ennyire szeret, annak meg kell halnia. És aki annyit szenvedett a kereszten, még ott is szeretett. A kereszten függve megfordítani a fejet, odafordulni valakihez, és azt mondani neki, hogy még ma vele lesz a paradicsomban, vigasztalni, rettentő szenvedéssel, kínnal jár. Csak az édesanyák tudják, hogy mit jelent szenvedések között megszülni egy gyermeket, és szenvedésben felnevelni. Minél jobban szeretünk valakit, annál jobban fogunk szenvedni miatta. Ahogyan nő a szeretet az emberben valaki iránt, úgy lesz egyre érzékenyebb minden kis rezdülésre. Még akkor is, ha az illető egy rút fráter. Aki nagyon tud szenvedni, a szenvedés kohójában ismerheti meg a misztériumot. A szenvedés kohójában történik a nagy alkímia, ott születik a tiszta arany, amit hiába keresett a középkor: a legtisztább szeretet.

Gyermekkorom egyik kedves emléke, hogy édesapám elvitt egy híres szobrász kiállítására, ahol láttam egy fekete márványba faragott fejkendős parasztasszony szobrát. Arra a tárgyra volt egyedül felfüggesztve, hogy nem eladó. A többi műalkotást meg lehetett vásárolni. Megkérdeztem a szobrászt, mert apám ismerte őt, hogy miért nem eladó a szobor. Kiderült, hogy az édesanyját ábrázolja, aki szülte őt, aki szenvedett érte. Akkor faragta ki, amikor az anyja már haldoklott, rákos beteg volt. Sokat szenvedett vele, de készen akart lenni, mielőtt az édesanyja meghal. Abban a szoborban egyszerre volt jelen a szeretet és a szenvedés. Gyerekfejjel felrémlett bennem valami, de igazán csak később értettem meg, hogy a kereszten is ez a misztérium látható. Aki szeret, nagyon fog szenvedni, de a szenvedésben érik be igazán a szeretet.

Egyszer valakit meg kellett kérdeznem arról, hogy hogyan bírja elviselni a családját, mert a felesége és a gyerekei tényleg elviselhetetlennek tűntek. Azt felelte, hogy nem tud mit tenni, őket kapta, biztosan nem érdemelt jobbat, őket szereti, velük formálja őt az Isten, ők a vésői, reszelő. Figyelemmel kísértem az életüket, és azt láttam, hogy nem hiábavaló a szenvedő szeretete és szerető szenvedése.

Ha most valaki azt mondja a lelke mélyén, hogy ő próbálkozik szeretve szenvedni és szenvedve szeretni, annak azt mondom: Testvér, jó nyomon jársz, Jézus nyomdokán. Így menj tovább, így menjünk tovább!

Most tanulgassunk egy kis imádságot: Azt kérjük ma Tőled itt egyenként és együtt, hogy holnap jobban tudjuk elszenvedni a másik másságát, aki velem szemben ül az íróasztalnál, vagy mellettem fekszik az ágyban, és olyan más, mint én, más a gondolkodása. Add Uram, azt a tőled tanult, elszenvedni tudó agapét. És hátha egyszer a szeretet kohójában eltűnik a szenvedés, és megmarad a szeretet. Miért ne valósulhatna meg ez a csoda is? Egyszer csak eltűnik a szenvedés, és megmarad a másik szeretése. Amikor a másiknak már a hibáját sem vesszük észre, mert végül már csak a szeretet maradt meg. Mert az a legnagyobb. Ámen

Forrás: Református Félóra - Kossuth Rádió