Lectio: Márk 16:14-20

 

Textus: Márk 16:14

 

Deo volente Szentgálon, 2010. május 13-án

 

      Istenünk, édes Atyánk a Jézus Krisztus által! Magasztaljuk háromszor szent nevedet Áldozócsütörtök ünnepén. Köszönjük, hogy az ünnep súlyának és jelentőségének megfelelően, ha kevesen is, de együtt vagyunk, hogy legalább mi megszenteljük az ünnepet. Hogy ne csak a lelkünkben, de a Gyülekezet áldott közösségében is valóságos ünneppé szenteljük, a mi országunkban sajnálatosan munkanapra eső ünnepet. Köszönjük azokat, akik mindennek ellenére mégis itt vannak. Hogy együtt zengjük: „Szent egek, minden boldog hajléki, / A nagy király jön, nyíljatok meg néki! / Nagy oszlopi a levegő égnek, / Engedjetek útat e felségnek! / Aki kezdetben titeket teremtett, / Aki azt mondá: légyen ég és föld, s lett; / Aki Igéje a nagy Istennek, / Aki által lettenek mindenek." (360. dicséret 1.)

      Köszönjük, Urunk, hogy már a megelőző napokban is készítgetted lelkünket e mai napra, e felemelő ünnepre. Arra kérünk, engedd meg, hogy ez az Áldozócsütörtök ne múljon el nyomtalanul az életünkben. Hanem megteremje bennünk, köztünk és általunk a maga gyümölcseit. Ámen!

 

Áldozócsütörtök van, Jézus Krisztus mennybemenetelének ünnepe. És habár a templom falain kívül lévő világban zajlik az élet, folyik a szorgalmas munka, hiszen a nem egyházi időszámítás szerint ma munkanap van - mi itt most annyian, amennyien itt lehetünk, csendben emeljük fel tekintetünket, szívünket és lelkünket, sőt egész lényünket az Úrhoz. Emeljük fel, hiszen a mennybemenetel ünnepének lényege, az Áldozócsütörtök sommás mondanivalója ez: a mi Urunk Jézus Krisztus negyven nappal a feltámadása után a tanítványok szeme láttára felemeltetett, elrejtetett a szemtanuk szemei elől és beleláthatatlanodott az örökkévalóságba. Az evangéliumok visszafogottan, szűkszavúan írják le ezt az eseményt. Mintha csak azt akarnák mondani ezzel a szerény magatartással, hogy itt mindenképpen valamiféle szent titokról van szó. Márpedig köztudott, hogy „...a titkok az Úréi, a mi Istenünkéi..." (V.Mózes 29:29)

      Az Úr minősített titkai közé sorolandó tehát a mennybemenetel mikéntje. De éppenséggel nem titok, hanem teljességgel közismert  annak ténye. Merthogy a körülmények, ahogyan végbe ment, azok nem ismertek előttünk, ellenben annál inkább köztudott a mennybemenetel megtörténtének a tényszerűsége.

      A Márk írása szerinti szent evangélium záró verseiből - szentleckeként és alapigeként - a következőket hallottuk: A távozni készülő Jézus feltámadása óta immár nem első alkalommal van együtt tizenegy tanítványával. Ezt az utolsó földi találkozást azonban nem csak a találkozás öröme hatja át. Hanem szó esik olyasmiről is, amit a feltámadás tényének örvendező tanítványok nem valami szívesen hallgathatnak, mert  Jézus felemlíti a gyengeségeiket.

      Egyebek között  „...szemükre vetette hitetlenségüket,  keményszívűségüket, hogy - először - nem hittek azoknak, akik látták őt, miután  feltámadt." (Revideált új fordítás)       A Mesternek ezeket el kellett mondania, mielőtt elköszön a legszűkebb tanítványi körtől. A lelkükre kellett kötnie a hibáik  belátásának halaszthatatlanul sürgős voltát. Hogy mielőtt mennybemenetelével pillanatok alatt elő fog állni egy teljesen új helyzet, már tisztán lássanak és tudják is mihez tartani magukat ebben az új helyzetben. Világosan és érthetően a szívükre kellett helyezni, hogy a feltámadás utáni napok, hetek egyfajta átmenetet képeznek Jézus földi munkássága és mennybe költözése között. A feltámadás utáni negyven nap alatt ugyanis teljességgel megérett a helyzet a nagy áttörésre.

      Az együtt töltött negyven napos kegyelmi idő nagyon fontos volt. Arra kellett, hogy tudatosítsa a tanítványokban, mégpedig mindegyikükben a  feltámadás után nyolc nappal látszólag Tamás felé hangzó, valójában azonban onnantól fogva mindenkire egyöntetűen érvényes tényt: „...Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek." (János 20:29)

      Hát hogyne! Aki a Megváltó munkásságát kizárólag a földi láthatóság kritériumához köti, az nem alkalmas a minőségi hitre. Hiszen a mi hitvallásunk oly kristálytisztán és egyértelműen leszögezi, hogy Jézus: „...harmadnapon halottaiból feltámada, felméne a mennyekbe, ott ül a mindenható Atya Istennek jobbján, onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat..." (Apostoli Hitvallás)  A mennybemenetel után földi szemmel már láthatatlan Jézus megváltói műve  tehát a mennybemenetellel  mennyei méretűvé  terebélyesedett. És mi lesz addig, amíg még nem fog újra eljönni ítélni eleveneket és holtakat?

       Nos: igen!  Addig Ő majd „...esedezik miérettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal." (Róma 8:26) Vagyis: Krisztus az Ő kegyelme által értünk könyörögve segít be nekünk az idvességünk munkálása tekintetében s mennyei létformájában igyekszik kipótolni a mi imaéletünk hiányosságait! Ugyanazzal a lelkülettel teszi ezt, mint amellyel meghalt értünk a golgotai kereszten és - megint csak értünk - harmadnapon feltámadott.

      Jézusnak csak a létformája változik a mennybemenetellel, de az emberiséget megváltani akaró lelkisége egyáltalán nem változik. Ugyanaz a megváltói lelkület s minden embert idvezíteni akaró szent igyekezet van benne ott fent is, ami itt lent volt. Úgy, ahogy a mennyei Atya szívének s emberszeretetének foglalata is az, amit már Ezékiel  próféta így közvetít: „...Nem kívánom én a bűnös ember halálát - így szól az én Uram, az Úr - hanem azt, hogy megtérjen útjáról és éljen." (Ezékiel 18:23)   

      Ez a megszentelt tisztánlátás szükséges ahhoz, hogy töretlenül s minden további nélkül el tudjuk fogadni a mennybemenetel tényét és áldásait. Tisztánlátás, abban a tekintetben, hogy a mennybemenetelt követően mily gyökeresen megváltoztak azok a körülmények, amelyek meghatározzák Jézushoz való viszonyunkat. A tanítványoknak megadatott „látás" - tehát Jézus testi szemmel való látása - számukra is, de az egész emberiség számára is átváltozik, átminősül, áttranszponálódik egy magasabbrendű lelki látássá. Felmagasztosul valamiféle  égi látássá, amelyben s amely által tisztán látható a mennybe ment Úr Jézus Krisztus később is, ma is. Abban a tényben pedig, hogy Ő - bár testi szemmel nem, csak lelki szemmel láthatom, de - kétséget kizárón ott van az Atya jobbján, hatalmas üdvígéret van elkészítve.

      Oly csodaszépen fogalmazza ezt meg az általunk is kedvelt Wales-i dallamú ének: „Kegyelemből dicsőségbe / Szállj, hited majd szárnyat ad, / S az örök menny fénykörébe / Bévezet majd szent Urad. / Véget ér itt küldetésed, / Elszáll vándor-életed, / Üdvösséggé lesz reményed, / Égi látássá hited." (426. dicséret 4.)

      Tehát: a mennybemenetelnek üdvösségszerző küldetése van. Így tekintsünk rá. És így tekintsünk a mennybe ment Úrra is - mégpedig lelki szemeinkkel. A mennybemenetel tényének ismeretében gyökeres szemléletváltásra van szükség. Mégpedig életünk teljes vertikumában; szélességében és hosszúságában, mélységeiben és magasságaiban egyaránt.  

      Vajon tudott volna-e olyan meggyőző erővel szóló, a magyar ember szívét megszólító, valóságos igehirdetővé válni Ady Endre, ha nem élte volna át és nem élte volna meg ezt a teljes szemléletváltozást? Bizonyára nem tudott volna olyan csodálatos istenes verseket írni, ha ez nem történt volna meg. De mert kérte és megkapta a benne égi látássá magasztosult kristálytiszta, áttetsző hitet, ezért le tudta írni e hatalmas üzenetet jelentő verssorokat: „...És megvakultak / Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom, / De őt, a fényest, nagyszerűt, / Mindörökre látom." (Ady Endre: Az Úr érkezése)   

      Áldozócsütörtök két nagy kérdést tesz fel. Az első: Végbement-e a szívemben-lelkemben, egész életem minden egyes frontján érzékelhető szemléletváltás? A második: Látom-e Jézust, a Feltámadottat és a mennybe mentet?

      A mennybemenetel arra tanít, hogy tudjunk teljes mértékben azonosulni a Biblia iránymutató, ködöt foszlató gondolatmenetével. Eszerint mi is „...mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól; mert hitben járunk, nem látásban." (II.Korintus 5:7)

      Ez az Úrtól való „távol lakás" tehát kizárólag a testi létünkre vonatkozik s a földi életünk időtartamára korlátozódik. De milyen áldott dolog és kibeszélhetetlen ajándéka Istennek, hogy Pál apostol abszolút megnyugtatóan és nagy határozottsággal felfelé, a mennybe ment Krisztust magába foglaló másik létformára, ama mennyei világra irányítja a tekintetünket így: „...Most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre, most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten." (I.Korintus 13:12)      

      Így lássuk Jézus Krisztus előremutató tettének, a mennybemenetelnek a csodáját, annak értelmét és célját! Ámen!

      Köszönjük, Istenünk az Áldozócsütörtök ünnepének üzenetét. Köszönjük, hogy szent Fiad az Úr Jézus Krisztus mindent a Te édesatyai terveidnek megfelelően vitt véghez; földi életében, itteni küldetésében, halálával, feltámadásával és mennybemenetelével egyaránt. Áldott légy a mennybemenetel Igéd fényében tisztán látható célkitűzéséért. Áldott légy, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus világosan szívünkre helyezte: „Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. És hogy hová megyek én, tudjátok; az útat is tudjátok." (János 14:2-4) Köszönjük, hogy ma megerősítettél bennünket hitünkben, hogy már e látható világban is követni tudjuk Őt, annak érdekében, hogy egykor majd követhessük Őt a mennyei világba is. Ámen!