Nagytiszteletű Esperes úr! Első szavunk legyen a köszöntés és a hálaadás szava. Olvasóink, a Dunántúli Református Egyházkerület minden gyülekezeti tagja nevében őszintén gratulálunk az elnyert kitüntetéshez, s esperes úrral együtt adunk hálát korábbi szolgálatárért és felesége, egyházunkban végzett szolgálatáért.

Hadd kérdezzük rögtön a beszélgetésünk elején meg: Hogyan summázná balatonkenesei szolgálatát. Milyen áldásokkal, milyen nehézségekkel kellett szembesülnie lelkészi szolgálatában?

Elég nehéz a kérdés, hogy pontosabban fogalmazzak, összetett a kérdés, mert minden lelkészi szolgálatban egyaránt vannak nehézségek, csalódások és örömök. Én akkor kezdtem balatonkenesei szolgálatomat, amikor Jókai szavaival élve lélekvesztő idők jártak. Áldott emlékezetű elődön, Kuti József sokat kesergett azon, hogy kiürült a templom meg mennyi zaklatás és egyebek érték őt. A csipkelődés és a gúny közepette kellett többek között megtartania a kegyelet érzését a temetőnkben lévő német katonatemetővel kapcsolatban, amit le akartak rombolni, dózerolni. Ezt a szembenállást én is örököltem, az államiak, jobban mondva a párt részéről.

Korábbi szolgálati helyemen a Mezőföldi Egyházmegyében lévő Magyaralmásról még sok nyári tábort szerveztünk Zánkán, mivel feleségemnek ott van egy kis birtoka, amit örökölt. Mivel Zánka Veszprém megye, Magyaralmás pedig Fejér megye, így a kettőnek rendőrségileg nem volt köze egymáshoz, békén hagytak bennünket. Béke volt egyházmegyénkben is, mivel Szabó Sándor esperes úr amennyire csak tehette védte lelkipásztorait is. A Dunántúli Református Egyházkerület akkori egyházmegyéi közül nekünk, mezőföldi fiatal lelkészeknek volt a legnagyobb szabadságunk az ő szárnyai alatt. Amikor átjöttem Balatonkenesére itt besétáltam az oroszlán barlangjába. Mindjárt részese lettem a rendőrségi zaklatásoknak, szimatolásoknak, idézéseknek. Persze ami szomorú az az, hogy az egyháziak nem álltak mellettem.

Persze tovább folyt a zánkai munka, hiszen az a terület magántulajdon volt, s nem volt ritka az olyan év sem, amikor 250 gyermek, fiatal fordult meg ott. Közülük azóta sokan lettek lelkészek, de ez interjú keretében hadd ne mondjak neveket, de a környékünkön és mezőföldön is, de távolabbi egyházmegyékben is sokan vannak a zánkaik közül. Legnagyobb örömünk az volt, hogy Isten Lelke nem állt le az üldöztetéssel, hanem tovább folytatódtak az ébredések annak ellenére, hogy a pártállam leállított mindenfajta egyházi, belmissziós tevékenységet és a hitéletet megpróbálta a templomfalak közé szorítani. Megható és hálaadásra indító, hogy sokan még negyven év távlatából is visszajönnek és visszajeleznek, és velünk együtt adnak hálát Istennek.

A későbbiekben mennyiben változott a lelkészi szolgálat, hiszen a nyolcvanas évek közepétől már volt egyfajta könnyebbség, erre magam is jól emlékszem veszprémi ifjúsági körös koromból.

A szolgálatban sok esetben azon múlt a lehetőségek tárháza, hogy kik voltak a vezetők, ez elsősorban a falvakra vonatkozik. Itt, Balatonkenesén eléggé szemellenzős politikai vezetők voltak és tekintetük folyamatosan rajta volt az egyházakon, hogy mit csinálnak, milyen szolgálatokat végeznek. Ennek ellenére tettük a munkánkat, bár a párt és az iskola elsősorban az úttörő és a KISZ mozgalmakkal igyekeztek a fiatalokat távol tartani az egyháztól. Már ekkor megkezdődött az elidegenedés az egyháztól, de akik megtalálták ama keskeny utat azok hálára adtak okot a lelkipásztor és a gyülekezet életében is. Az itteni felébredtek, az úgynevezett MAG, mindig segítőnk volt, segítőink voltak a szolgálatban. Az ő életük is bizonyossága annak, hogy református élet, gyülekezeti munka elképzelhetetlen gyülekezeti háttér nélkül.

Aki jobban ismeri esperes urat, az tudja, hogy a néprajz a szíve csücske, s így az úgynevezett népi vallásosság avatott szakértője is Németh Gyula. A tavalyi Biblia éve, valamint az idei Kálvin év kapcsán is kérdezem, hogy miben lehetett megtartó erő - akár falun is -, a reformátusság, hogy valaki református?

Kétségkívül, hogy igaz megállapítás, hogy szeretem a néprajzot, bár összességében a történelmet szeretem és annak egy helyi vetülete a néprajz. Ebbe belenőttem, hiszen magam is egy falusi gyülekezet neveltje voltam. A két világháború kultúr-prostentantizmusába születtem bele, aztán az ébredési mozgalom nyitotta fel szememet, hogy azért az egyházi élet azért öbb, mint színdarabozás és vallásos estéken való részvétel; s ezután lettem elkötelezettje és szolgája az ébredési-mozgalomnak. Tudnunk kell és vallanunk kell, hogy a megtartó erő mindig is az Ige volt. Hiába volt valaki vallásos vagy járt egyházi iskolába, az igazi megtartatást csak az élő Ige jelenthette akkor is és ma is. Azok maradtak meg és ma is csak azok maradnak meg, akik a személyes megtapasztalásban Jézus Krisztushoz kapcsolódnak. Ez nem az ember akaratán múlik, hanem az Isten újjászülő kegyelmén.

Néprajz. A néprajznak mindig van egy olyan bájos vetülete, hogy hogyan élték meg, mint népszokásokat akár a vallásosságot is az emberek. S bár igaz, hogy Isten magának Szentlelke által egy kiválasztott gyülekezet gyűjt egybe, de ezért van ennek emberi oldala is. Vallom, hogy a Magyar Református Egyház feudális korban született és ennek számos jellegét hordozza is magán. Sokszor a legszentebb szándék is elakadhat egy-egy presbiteri döntésen, hiszen Maksai Sándor írja meg, hogy két alapmondat jellemzi a vallásos presbitereket sokszor a lelkésszel szemben, méghozzá a „má' mög" és „ minek a" gondolatköre. Sokszor egymással is szemben állnak, de a papjukkal is. Én mindig hálaadással gondolok mégis a presbitériumaimra, mert azonosulni tudtam a vidéki parasztság gondolatiságával és mindig a pozitív hangadókat nyertem meg az ügyek érdekében. A negyvenévi lelkészi szolgálatomban mindig csak támogatókkal találkoztam, akár templom felújításról akár parókiaépítésről vagy szolgálatokról volt is szó. Csodálatos módon Isten megadta azt a kegyelmet, hogy tudtam a nyelvükön beszélni.

Vajon mindez hozzájárult ahhoz, hogy egy ilyen nemes díjat is, mint egy díszpolgári címet megkapta esperes úr?  Mit jelent egy ilyen elismerés a lelkipásztornak?

Hadd pontosítsak. Ez a díj már a második, hiszen az elsőt nyolc évvel ezelőtt szülőfalumban Iszkaszentgyörgyön kaptam. Annak idején még tréfálkoztam is Pál apostol szavaival, hogy én beleszülettem minek még erősíteni is ezt a polgárságot. Büszke vagyok arra, hogy ott születtem, de kétségkívül Isten kegyelméből Kenesén is itt hagyhattam kezem nyomát lévén 32 éve élek itt, ebből 25 évet szolgáltam. Amikor várossá avatták idén Balatonkenesét egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ezt a címet megkapom, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem esett jól. A díszoklevélben ez áll: a település életében betöltött kiemelkedő szolgálatáért és áldozatos munkájáért. Jólesett, hogy elsőnek választottak és jólesett a megbecsülés. Konfliktusom sohasem volt és az őszinteségemet pedig mindvégig érezhették. Politikai módon nem vettem részt a település vezetésében, de Kálvin szavaival igaz az, hogy nem zárkózhatunk el a közéletiségtől, hiszen a politika eredeti értelmében ott kell, hogy álljon a keresztyén hívő ember életében és szolgálatában, így a lelkipásztor szolgálatában is. Legyen az a szószéken, az eke szarván vagy éppen a traktor kormányánál, ezt én is így vallom. Talán megbecsülésemben az is szerepet játszik, hogy olyan időben jöttem Balatonkenesére, amikor még rácsodálkoztak az emberre, hogy hogyan lehet annyi esze, hogy papnak állt. Rengeteget lehetne mesélni erről az időről, de talán ebben az interjúban legyen elég röviden ennyi is. Öröm számomra, hogy látom a gyermekeket is meg a lelki gyermekeket is felcseperedni.

S ha már szülőség... Van aki továbbvigye a szolgálatot, hiszen a Németh fiúk közül is vannak lelkészek, Péter éppen Balatonkenesén szolgál. Átadva a stafétabotot hogyan telnek esperes úr számára a nyugdíjas évek?

Tréfásan-komolyan szokták azt mondani, hogy a nyugdíjas évekkel majd az embernek több ideje lesz mindenre. Nos hála Istennek a hetvenhetedik esztendőmben is megadta az Úr Isten, hogy tiszta látással és gondolkodással élhetek, s a mai napig is sok helyre hívnak szolgálni és ezeket a szolgálatokat örömmel vállalom. Egy kicsit ki is emelném, hogy büszke vagyok arra, hogy még a Miatyánkor sem tévesztettem el soha a szószéken. A kertünkben most még vár egy kis őszi ásás, aztán azt várom, hogy folytathassam az elméleti munkát. Szülőfalum egyháztörténetét és iskolatörténetét már megírtam, most a balatonkenesei gyülekezet történetét szeretném megírni és ha még kapok hozzá erőt szeretném megírni a Veszprémi Református Egyházmegye történetét is, hacsak az adalékok szintjén is.

Köszönöm szépen a beszélgetést, s az Olvasók nevében is Isten gazdag áldását kérem életükre és további szolgálatukra, s még sok dolgos, munkás szolgáló évet kívánok a Dunántúli Református Egyházkerület minden gyülekezeti tagja nevében.

Rásky Miklós lelkipásztor, szerkesztő