A történetet úgy is fel tudjuk fogni, hogy Isten barátja, Ábrahám egyik napról a másikra arra ébred, hogy a világ, amiben addig élt teljesen megváltozott. Tegnap még abban a világban élt, amiben Isten neki, mint szeretett szövetségesének csodálatos ígéreteket tett. Azzal biztatta, hogy ő, mármint Ábrahám, az Isten kegyelméből kiválasztott hívő, akiben megáldatnak a föld minden nemzetségei. Ábrahám egy olyan ország örököse, amit Isten csakis neki és az utódainak adott, vagyis az ígéret földjét. Isten szavának megfelelően Ábrahám tegnap teljes életével Isten eme ígéreteinek és kijelentéseinek valóságában élt, hiszen elhagyta ősei földjét, kijött Úr városából, elhagyta Úr-Kaszdimot is, elvándorolt azt sem tudva, hogy hova megy. Aztán hosszú évtizedekig várta az ígéret magját, akiben Isten áldása szétterjed az egész emberi nemzettségre. Izsák végül hatalmas csoda során meg is született, és a nevetés gyermeke be is aranyozta az idős házaspár utolsó éveit.

Ezt követte az a másik nap, amiből az előbb felsoroltak mind hiányoznak. Annyira idegen és más minden, hogy rá sem ismerünk a régi dolgokra. Ábrahám ott van szinte a semmi közepén egymagában ígéretek és az áldás reménye nélkül. Visszatekint, és azt látja, hogy minden fáradozása az életben merő hiábavalóság volt. Hiába vándorolt annyit, hiába keresett örök, maradandó mennyei várost, mert még az ígéretét is elvesztette. Ebben a sötét világban Isten sem az már, aki volt. Ő már nem a kegyelmes és irgalmas Úr, aki kiválasztja népét minden emberi nemzetségből és velük személyes szövetséget köt az életre és üdvösségre. Ő már nem az élet Urának élő és igaz Istene, hanem az emberi életáldozatot követelő önző és szeszélyes isten, mint amilyen volt egyébként minden más isten az Ábrahám idejében. Félelmetes, mert Isten olyan isten lesz, aki azt követeli, hogy az ember bűn elkövetése útján engedelmeskedjen neki, ami Ábrahám esetében az volt, hogy embert ölve áldozzon neki. Természetes bűn volt embert ölni, méghozzá olyan bűn, amit Isten számon is kér, minden egyes ember kiontott vérét és kioltott életét.

A nagy kérdés ebben a feje tetejére állt világban, hogy Isten választottja, a hívő mit fog tenni az olyan világban, ahol csak bűn, halál és teljes megsemmisülés árán lehet engedelmeskedni még Istennek is?

Ma azt mondjuk itt a közösség biztonságában, hogy velünk ilyen nem történhet meg. Ennyire nem változhat meg körülöttünk a világ. Nem történhet meg, hogy Istent egyik percről a másikra vérengző, szeszélyes, szeretteink életét követelő és elragadó Istennek lássuk, tapaszaljuk, ismerjük és érezzük. Isten szava, és Ábrahám története is azt mondja, hogy bizony megtörténhet. Megtörtént Jóbbal is, amikor Isten hagyta, hogy szerre rendre, egy-egy balszerencse áldozataképpen kioltatódjon Jób összes gyermekének az élete. Aztán elvetette Jób minden vagyonát, elvetette az egészségét, megfosztotta felesége szeretetétől és még barátai vigasztalásától is. Amikor mindez megtörtént, akkor Jób felesége csak egy megátkozni való istent látott és egy eldobni való világot tapasztalt magában és maga körül.

Ábrahám megpróbálásának története arról szól, hogy mit tesz a hívő, amikor semmi nincs a Nap alatt, amibe bele fogózkodhatna, amikor nem marad semmi, amiért Istent érdemes lenne szeretni, imádni, vagy amiért méltó lenne Isten arra, hogy bárki kövesse is Őt, és engedelmeskedjen neki.

Mondjátok meg őszintén, hogy például a második világháború idején érdemes volt krisztusinak lenni? Az akkori Istent gyűlölő világ Izrael fiaival együtt a halálba küldte az Isten Krisztust követő egyházát is, válogatás nélkül elpusztított, feláldozott mindenkit, aki egy kicsit is az élő Istenre emlékeztetett. Nem volt különb az ateizmusra épített szocializmus és kommunizmus sem. Isten legkülönb szolgái mind börtönben, lágerekben, vagy éppen a bitófán végezték. Nem jutott más a hit egyházának csak beszennyezett név, gyalázat, megaláztatás, szükség, megvetés és kilátástalan szenvedés. Érdemes volt akkor hívő keresztyénnek lenni? Érdemes volt a gyermekeket megkeresztelni? Volt-e értelme a konfirmációnak, az Istennek való életre szóló elkötelezésnek, szövetségkötésnek, ha ez lágert, börtönt, kínt, égő oltárt és halált jelentett?

Szóval megtörténhet velünk is, hogy Isten olyan isten lesz, akire rá sem ismerünk, mert oly dolgokat enged megtörténni a világon, sőt tétlenül végig is nézi, ami semmiképpen sincs az ínyünkre. Mi lesz akkor velünk, ha a hitnek ilyen próbája zúdul ránk? Jób nem átkozta meg Istent. Ábrahám minden szörnyűség ellenére mindvégig Isten engedelmes és benne bízó barátjának bizonyult. Az Isten halált követelő, szenvedéseket hozó, áldást elrabló, ígértet visszavonó, szövetséget egyoldalúan felmondó „gonoszsága" Ábrahám bizalmát nem ingathatta meg. Ez az igaz hit lényege, amit itt Ábrahám cselekszik, mert ő akkor is engedelmes, akkor is hűséges a szövetséghez, ha Isten azt minden ok nélkül egyoldalúan felbontotta. Akkor is bízik, ha Isten minden ígérete megsemmisült, vagy egyenesen hazugságnak bizonyult. Akkor is jó az Ábrahám élő Istene, ha annak életét követeli, akit Ábrahám mindenkinél jobban szeret. Akkor is jó Ábrahám Istene, ha Ábrahám elvész és az, akit mindennél jobban szeret, az elvesző Ábrahám által öletik meg!

Nyilvánvalóvá kellet legyen, hogy Ábrahám Isten iránti szeretete és hűsége milyen bizalom és milyen szeretet? Csak addig szeretet és csak addig hűség, amíg van kézzel fogható ígéret, amíg van a szívben, a testben és lélekben érezhető öröm és békesség, amíg van az ittlétnek és az öröklétnek kitapintható értelme? Könnyű talán szeretni Isten, amikor szerető feleség, összetartó rokonság, ránk kacagó egészséges gyermekek vesznek körül, és megbízható barátok. De mi van akkor, ha Isten mindezeket egyik napról a másikra mind elveszi? Ábrahám esetében Izsák halála nem pusztán a szeretett fiú elvesztését jelentette, hanem Isten minden igéjének, minden ígéretének, az áldásnak, sőt még az üdvösségnek az elvesztését is. Mert amennyiben akár így, akár úgy, de nincs többé az ígéret fia, akkor Ábrahám se lehet többé az, akiben megáldatnak a föld minden nemzettségei.

Értsük meg annak a próbának a tétjét és súlyát, iszonyatos terhét, mert Izsák feláldozásának Istentől való végzésében és elrendelésében az van, hogy mit tesz a hívő, ha Isten tudtára adja, hogy számára nincs áldás, nincs számára jövő, nincs értelmes remény, és még üdvösség sincs. Mit tesz akkor a hívő, hogyha mindaz, amiben addig bízott eltűnik, megsemmisül, elég egy oltáron, és ebben az áldozásban a hívő ember maga is tettlegesen, sőt bűnnel vádolhatóan vesz részt. Azért megdöbbentő Izsák feláldozásának története, mert bármennyire szeretnénk is felmenteni az ölés bűne alól a tökéletes áldozatot bemutató Ábrahámot, nem tehetjük. Ádám magva nem tud tökéletes áldozatot bemutatni Istennek. Ha megtenné, ahogy Ábrahám is, az ölés bűnét követné el, és a tökéletesnek indult áldozat az önmaga kárhoztatásává változik. Amikor megfogta a kést, Ábrahám elveszett. Mindaz, aki addig volt megsemmisült, meghalt, oltáron elégő áldozat lett. A csoda nem az, hogy Isten magára esküdve kétszer is kiáltott. A csoda az, hogy ezt a kettős kiáltást a kést szorító Ábrahám, az elveszett, az elbukott és a meghalt apa ezt meghallotta. Ez a meghallott mennyei szózat felnyitotta a szemét a helyettes áldozat meglátására és megnyitotta szívét annak elfogadására. Ezért tanítja a Biblia, hogy nincs üdvösség sem megigazulás csak és kizárólag hit által és ingyen kegyelemből, Krisztus Jézus helyettes áldozatának érdeméért.

Imádjuk ezt a mennyei szózatot, mert ez az Isten új világot teremtő szava. Általa az elkárhozottak szíve kel új éltre. Olyan szózat, amit a halottak megértenek, a vakok meglátnak, és a süketek meghallanak. Ez a szózat veszi ki a görcsökbe rándult hívő, a tökéletes áldozatot bemutatni akaró szent kezéből az önüdvözítés és halál eszközét, a kést, a kardot, vallást, ideológiát, tudást stb. és vele egyszerre az önkárhoztatást is. Ez az egyetlen egy örökkévaló mennyei szózat,[1] amiben Isten gyönyörűségét leli, és arra buzdít, hogy gyönyörködjünk Vele együtt mi is benne.

Sok Moira hegyi oltárhoz hasonló oltár füstölgött már a Káin oltárától[2] kezdve az egyház évezredekre visszanyúló történetében. A legismertebb minden ilyen oltár közül Krisztus golgotai oltára volt, amit azonban Isten tüze emésztett el. Ott az történt meg, amiről az Ábrahámnak tulajdonított örökség azt jelentette ki a legfőbb Tanítónak, hogy „Mentsen Isten, ez nem eshetik meg veled!"[3] És megesett! És aki ezt mondta, hogy „Uram! Ez nem történhet meg veled,"[4] amikor látta elégni a nagypénteki oltáron az Isten minden ígéretének és minden áldásának kútfejét, akkor egymás után háromszor tagadta meg Istenét. De nem csak Simon a Jóna fia tett így, hanem elsőnek Júdás és mind a tizenkét tanítvány is. Krisztus Jézus halálával akkor bennük összeomlott az Isten uralmának látható, tapasztalható, megfogható valós és értelmes világa. Nem maradt a tanítványoknak se mulandó földi, se mennyei örök életük, talán csak valami értelmetlen remény. A tanítványokban megsemmisült az Ábrahám hite, mert az ő bizonyságtételük szerint ők ezt egytől egyig így élték meg.

Az ábrahámi hit valamilyen füstölgő parazsa a magdalai Máriában pislákolt, aki húsvét hajnalán már ott sírt a kifosztottnak hitt sír üreg bejárata előtt és nem tudott megvigasztalódni, hogy nincs meg a Jézus teste. Ő ezen nem tudta túl tenni önmagát. Máriának ebben a holt testhez való irracionális ragaszkodásában volt benne az Ábrahám bizalma, a lennie kell hit, ami egyedül a világot legyőző hit.[5] Ezt a lennie kell hitet fogalmazza meg a Zsidókhoz írt levél szerzője így, hogy: „Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik." Lennie kell tehát a megjutalmazó Istennek, és a megjutalmazó Istennek jónak kell lennie, mennyei Atyának! Nincs más hit, ami képes lenne legyőzni ezt a sötétbe borult világot, mint az Isten atyai jóságában vetett bizalom. A hit hősei mindnyájan ezzel a bizalommal bíztak mennyei Atyjukban, akkor is, ha oroszlánok elé vetették őket, és akkor is, ha tüzes kemencékbe dobták be őket. Akkor is, amikor dicsérték őket és akkor is, amikor üldözték, gyűlölték és halálra ítélték őket. Ábrahám azt mondta, hogy Istennek jogában és hatalmában van mindent egy szempillantásban elvenni, és szeretetének hatalmában van mindent egy szempillantásban újból visszaadni.

Vajon én tudok-e bízni mindhalálig az én mennyei Atyámban, akit a világ és annak királyai, vagy királya egyre inkább olyannak láttat meg velem minden tapasztalásomban, hogy Isten hazugnak bizonyul mid az ígéreteit illetően, mind pedig az üdvösséget illetően? Akarom-e az olyan Istent, aki semmit nem ad, sokkal inkább mindent elvesz? Tudom-e szeretni, és tudok-e bízni benne, tudok-e engedelmeskedni neki akkor is, ha semmilyen áldást és jóságát nem tapasztalom már soha többé? Ábrahám, Jób, Dániel és társai, a magdalai Mária és a hívők megszámlálhatatlan nagy serege az Isten atyai trónusa előtt mindnyájan kitartottak a mennyei jó Atyába vetet bizalomban. Ők mindnyájan így érveltek:" Íme, a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből, és a te kezedből is, oh király, kiszabadít minket. De ha nem (tenné is), legyen tudtodra, oh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany (álló)képet, amelyet felállíttattál, nem imádjuk!"[6]A hit hősei akkor is bíztak, amikor még üdvösségük sem maradt. Jézus így kiáltott fel akkor, amikor üdvössége sem maradt, amikor teljesen elkárhoztatott: Eloi, eloi, lámá szábákhtáni?[7] Azaz én Istenem és Istenem, miért hagytál el engemet? Szavai azt jelentik, hogy még ha el is hagytál engem Atyám, akkor is az én Istenem vagy! Ámen.

[1] Máté 3:17; Máté 17, 5: „Mikor ő még beszél vala, ímé, fényes felhő borítá be őket; és ímé szózat lőn a felhőből, mondván: Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm: őt hallgassátok."

[2] Máté 23:35

[3] Máté 16:22

[4] „Uram! Nem eshetik ez meg te véled." Máté 16, 22

[5] „Mert mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?!" 1Ján 5:4-5 

[6] Dán 3:17-18 

[7] Márk 15, 34