Kedves Gyülekezet!
Néhány gondolatot szeretnék Önökkel/Veletek megosztani! Egy alkalommal Istentisztelet után olvasnivalót kerestem magamnak a templomunk könyvespolcán. Ekkor találtam rá erre a könyvre, melynek címe MI A CÉLOD?
Akkor még nem sejtettem, hogy gyerekekről szól, de kedves történetek vannak benne és ezek közül egyet szeretnék most ez alkalommal felolvasni, melynek címe HAZATÉRÉS.
- Ti vagytok a legrosszabb szülők! Tudni sem akarok rólatok! Bárcsak elmehetnék ebből a házból és más apát, más anyát kaphatnék! Hanni arca vörös volt a haragtól, indulatosan toporzékolt és dühösen nézett szüleire.
Apja nyugodtan felelt:
- Jól van Hanni. Ha így gondolkozol apádról, anyádról, akkor csak menj. Keress más szülőket, akik jobban gondoskodnak rólad, és akiket szeretni tudsz.
Hanni lecsendesült. Ránézett apjára. Milyen idegen volt most a hangja! Komolyan azt akarta, hogy elmenjen? Meg akart szabadulni tőle?
Hanni nagyon neveletlen volt, emiatt megbüntették. Nem akarta belátni, hogy megérdemelte a büntetést és ezért lett dühös.
- Csak rajta, Hanni! Menj! Hozd a kabátodat és indulj!
Apa még most is nyugodtan, de határozottan beszélt. Hanni továbbra is dúlt-fúlt.
- Megyek már! - felelte és hozta a kabátját.
Hálószobájába érve mégis könnyes lett a szeme. Reszkető kézzel gombolta be a kabátot. Hová is menjen? Pénze nincs, senkit nem ismer, aki befogadná. Szomorúan ballagott le a lépcsőn és kifordult az utcára. Lassan bandukolt végig a hosszú fasoron. Mikor az országutat elérte, megállt. Körülnézett. Most hová?
tovább
Isten annyiféle módon szól hozzánk. Néha mégis süket a fül. Így jártam magam is: a Facebook ontja felénk a híráramot, száz kisgyerek képe, esete, szerencsétlen állapota, nyomorúsága ömlik ránk hetente. Mind egy-egy kiáltás: segíts! De a tehetetlenség érzése tompává teszi a szívünket, mert nem tudunk segíteni ennyi nyomorúságon. Bizony van, hogy már el sem olvasom, csak legörgetem a linket, amelyiken valaki segítségért kiált a gyermekéért, szomszédjáért, barátjáért. Menthetetlenül megkeményítettem magam. Nem merek belegondolni abba, hogy mi lenne akkor, ha velem történne valami, vagy a gyermekemmel, ha ugyanígy görgetné le más a mi ügyünket?
De Isten szól, egyszer, kétszer, néha többször is, és keresi a szívünket: Nyíljon meg, lágyuljon meg, induljon meg azon a tengernyi nyomorúságon, ami körülvesz bennünket. Így történt, hogy valaki a gyülekezetből pont rádiót hallgatott, és fülébe jutott a hír, hogy a pécsi Dóri Házzal nagy baj van. Ez az a ház, ahová sokszor meghalni viszik szülők a gyereküket, mert már lemondtak róla az orvosok. Ide jöhet az, aki méltóképpen akarja kisfiát vagy kislányát ápolni, aki segítséget szeretne kapni az elhordozhatatlanul nehéz mindennapokhoz, amikor talán évek óta ápol gyógyulásra esélytelen állapotú gyermeket, amiben minden nap hihetetlen mértékű szenvedés van. Látni sorvadni, kómában, agylágyulásban, rákban vergődni tehetetlenül egy embert, egy felnőttet sem könnyű, de egy kisbabát, kisgyermeket még nehezebb! De ebben a házban adnak segítséget, adnak szeretetet, orvosi, ápolói támogatást, szakszerű ellátást, miközben anya vagy az egész család ott lehet az utolsó útjukra készülő kicsikkel. Esetleg csak kezelésre kell járni, kemoterápiára, és nincs lehetőség szállásra, ők nyitott ajtóval várják a segítségre szorulókat.
A baj abból adódott, hogy elfogyott a pénz. Már hónapok óta nem kaptak fizetést az ápolók, elfogytak a tartalékok, fizetetlenek a számlák. Talán be is kell zárni a házat, a menedéket.
De Isten adott szívet nekünk. Még ha néha meg is keményítjük, nem tudjuk Előle elzárni! Mert valaki meghallotta, valaki továbbmondta, és egyre több szív nyílt meg. Összeült a presbitérium, és a következő heti perselypénzt odaszántuk a Dóri Háznak, bízva és imádkozva, hogy Isten megáldja adományunkat. Mindenki végiggondolhatta, hogy mennyit szán erre az ügyre. A persely szépen megtelt, és mi úgy döntöttünk, hogy személyesen visszük el a pénzt, készen arra, hogy Isten összetörje még jobban a szívünket.
tovább
Az elhatározás megszületett…
Közösségünk szervező testvérei e tavaszon is kitűzték a gyülekezeti kirándulás dátumát már hónapokkal korábban, hívogatva mindenkit: kicsiket-nagyokat, időseket-fiatalokat, kívülről-belülről, közelről-távolról. Gyülekezetünk életében immár hagyománynak számító „egyetemes” – vagyis a gyülekezet minden egyes tagját, minden korosztályát megszólító – kirándulások ezen epizódjához most először csatlakozó családunk három tagja kéretett fel e rövid összefoglalóra.
Ami a lelkemben motoszkált…
Kirándulásunk, közösségi elvonulásunk egy különösen felfokozott isteni szent időszakban történt; Krisztusunk kereszthalálának és feltámadásának ünnepe után 42 nappal, a mennybemenetel ünnepét követő napokban és a Lélek eljövetelének „elő-hetében”. Ilyenkor a jézusi ember szíve telve van égi honvággyal. A kirándulás - kiváltképp az erdei -, Isten eszköztárának egyik leghatásosabb eleme. A civilizációs zajoktól eltávolodva, az erdő csendjében újra meglátogathattuk a hiteles élőhelyét a mély beszélgetéseknek, találkozásoknak, amikor nem rohanunk, hanem időt adunk - a legdrágábbat - egymásnak és a Fennebbvalónak. Ez az, legalábbis, aminek híján van az egyre inkább virtuális világába burkolódzó mai ember, és talán észre sem veszi már, hogy ki kéne törni egyre gyakrabban abból, és visszatalálni a másik emberhez, a testvérhez, Istenhez.
tovább
Dr. Huszár Pál főgondnok Presbiter című könyve kerülvén kezembe, visszaidéződtek a gondolatok a tavaly őszi, azonos témájú egyházmegyei, presbiteri konferenciáról, fenti szerző, és Köntös László egyházkerületi lelkészi főjegyző média témakörben izzó átéléssel elmondott szavai nyomán.
Előadás közben a páli igehely járt a fejemben profán fogalmazással, miszerint, „mindeneknek mindenné lettem…” Az apostol életét is feláldozó szent célja érdekében, mindenkinek igyekszik az akaratát-kérését teljesíteni, csakhogy az ige és így az örök élet lehetősége felé terelgethesse a vele kapcsolatba kerülőket.
Talán nekünk, presbitereknek is hasonlónak kellene lennünk magamat is beleértve, ilyen módon kellene próbálnunk leélni földi életünk hátra lévő részét, amennyiben már élő hitre jutva szent küldetésnek tartjuk az evangélium hirdetését.
Az igehelyet pedig azért idéztem csak profán módon, mert számomra, teológiai végzettség nélküli, évtizedesen hitben járó ember részére (58) nem az igehely abszolút pontossága, hanem a való életemben, mások életében, emberi segítséggel, a Szentlélek közreműködésével betöltött hatása a fontosabb.
Hiszem az életemben megélt több vargabetű és buktató ellenére is, hogy a presbiter, ha már a Mindenhatóval „kiegyezett” - mindegyikünk szeretett „Pali bácsijának” szavaival élve -, őrálló kell, hogy legyen az aktuális saját helyén, ahova az Isten éppen helyezte, időtől, lelkésztől (esetleg helytől is) függetlenül.
tovább
Egy anglikán lelkipásztor barátommal beszélgettünk, tőle hallottam, hogy náluk nyitva van mindig a templom ajtaja, igaz el is loptak már szinte mindent, ami mozdítható, de bárki bemehet bármikor és ez tetszik nekem. (Emlékszem még ifis koromban milyen sokat jelentett számomra, mikor egyik nyári hetünkön bemehettem az ottani református templomba elcsendesedni, Istennel kettesben lenni.) Elmondtam, hogy nálunk sajnos ez nem így van, a templomok általában zárva vannak, csak az alkalmakra nyitjuk ki az ajtókat. Bár én is nagyon fontosnak tartom a biblikusságot, és a református hitvallásosságot is, mégis azt gondolom, hogy részünkről sokkal nagyobb nyitottságra lenne szükség. Ki kellene tárnunk a sokszor bezárt, vagy csak résnyire nyitott templomajtóink mindkét szárnyát és beengedni, behívni, beszeretni az embereket a gyülekezeteinkbe, hogy nálunk, közösségünkben, Isten hajlékában ők is otthonra, békességre, elfogadó és befogadó szeretetre találjanak.
Én kívülről jövök, a szüleim igyekeztek mindent megadni nekünk, de én nem keresztyén családban nőttem fel. Emlékszem, milyen jó volt először átélni azt a krisztusi, feltétel nélküli befogadó szeretetet, amit még hosszú hajjal tapasztalhattam meg 20 évvel ezelőtt a kunszentmiklósi református ifjúsági csoportban, mikor az első alkalomra elmentem. Úgy szerettek és fogadtak el, ahogy voltam és ez nagyon sokat jelentett! Később szintén az otthoni gyülekezetben egyik esti alkalmon egy idős gyülekezeti tag lépet oda hozzám, csak megszorította a kezem és ezt mondta: „Örülök, hogy itt vagy!” Isten szeretete áradt ebből az őszinte köszöntésből.
Néhány éve, mikor adventi koncertet tartottunk, a fehérvári baptista fiatalokat hívtuk meg. Meglepetés volt nekem is, sőt megvallom őszintén, hogy egy kicsit szokatlan is, mert ők új stílusban dicsőítették Istent. Amikor még én voltam az otthoni ifjúsági csoport tagja csak egy-két gitár és sok éneklő fiatal vett részt a dicsőítésben, de ez valami egészen más volt. Mégis nagyon örültem ennek az alkalomnak és ezzel nem voltam egyedül!
tovább
Három gyermeket nevelünk. Csodálatosak és tökéletlenek egyszerre. Látom bennük a tehetséget, látom az értékeket, de sokszor szembetűnőbbek a hibák, a rossz nevelés gyümölcsei, mert tudom, hogy sok mindent elrontottunk mi, a szülők is. Főleg első lányunknál, akinél még tapasztalataink sem voltak, mit is jelent gyermeket nevelni. Sokat sírok miattuk, hol azért mert boldog vagyok és hálás, hol azért, mert bosszankodom és fájdalmat okoznak. Kicsi fiam nem tud ezzel mit kezdeni, néz kutakodva, néha meg is kérdezi, most miért sírsz anya?
Ha rájuk gondolok eszembe jut a várandóság sok izgalma, félelme, vicces pillanata, a boldogság, hogy valaki formálódik titkon bennem. Aztán ahogy nőnek, valósággá is válik: nincs hatalmam afelett, aki bennük lakik. Saját személyiségek. Ha látom magam bennük, vagy azt amit örököltek tőlem, jót is, rosszat is, szorongani kezdek, vajon mi lesz belőlük, meg tudnak-e harcolni az óriásokkal, azokkal a tulajdonságokkal, amikért engem is csúfoltak, bántottak, vagy éppen tudnak-e majd jól sáfárkodni a jó adottságokkal, ki tudják-e bontakoztatni azon körülmények között, amiben éppen élnek, harcosak lesznek-e, mint én?
Gyermekeinket már fogantatásuktól Jézus Krisztus megváltó kezeibe tettük. Nem telt el hittantábor, gyermek istentisztelet nélkülük, igyekszünk reggelente csendességgel kezdeni kis napjaikat. Imaéletünkben részt vesznek maguk is, hamar megmutatkozott nyitottságuk. Kis koruktól bátran vállalják velünk hitüket. Mindhármuknak volt személyes élménye, megtapasztalása élő Istenünkkel, mikor imádkoznak, tudják, hogy meghallgatásra találnak.
tovább
Minden évben nagy kihívás a gyerekek közötti misszió. Gyülekezetünkben nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a legkisebbek is jól érezzék magukat Isten házában, tágabb családjukban a református gyülekezetben. Egész tanévben folyik a hitoktatás óvodában, iskolában, mindez gyermekszerűen, az ő nyelvükön, sok énekkel, kreativitással. De a heti fél-egy óra nem elég arra, hogy megismerjük a gyerekek igazi lényét, és ők sem ismernek meg bennünket teljes hitelességben, csak röpke pillantást kapnak belőlünk. Alig jut idő egy-egy buksisimogatásra, életesemény-beszámolóra, amikor a gyerekek elmondhatják, mi is történt velük, mi fáj nekik vagy épp mitől boldogok.
Éppen ezért nagy és fontos esemény a nyaranta megrendezendő nyári napközis táborunk, amikor naponta egész délutánra ránk bízzák a szülők a gyermeküket hétfőtől péntekig. Ilyenkor a templomkert kalandparkká változik, minden őértük van! Hálát adunk Istennek lelkipásztor elődünkért (Katona János), aki a templom mellé focipályát telepített, a hátsó udvarba homokos röplabda pályát, mi ezt megtoldottuk hintákkal, vízi csúszdával, és idén a tavalyi gyerekpersely bevételéből vásárolt játszótérrel, hogy minden korosztály találjon magának neki tetsző szórakozást. Természetesen a legfontosabb célunk, hogy átadjuk nekik Isten örömüzenetét. Erről szólnak a bibliai tanítások, bibliai vetélkedők, énekek, aranymondások, kiscsoportos foglalkozások, melyek a délután nagy részét lefoglalják. Milyen jó is, hogy ilyenkor megismerhetik Aliz nénit, aki az iskolások csoportját vezeti a kiscsoportos foglalkozáson, úgy mint Isten szolgáját, holott ő a helyi tagiskola vezetője, vagy láthatják Tiszteletes bácsit focizni, aki pedig vasárnaponként fekete palástban prédikál a szószékről. Ezen a héten együtt lélegzünk, együtt játszunk, együtt eszünk, és az idei táborban még együtt is aludtunk, mert egy este sátorozni is lehetett maradni. Láthattak a gyerekek bennünket nyűgösnek, fáradtnak, láthattak minket imádkozni, nevetni, énekelni, cipeltük egymás terhét kiránduláson, sütöttünk együtt szalonnát, megosztottuk egymással a kenyerünket. Láttak bennünket mint keresztyén nőket és férfiakat, és egyszer biztos lesz majd közöttük olyan, aki felnőttként azt mondja majd, én is szeretnék ilyen lenni!
Köszönöm Istennek, hogy csodálatos munkatársakat adott nekünk, akik különböző területeken szolgáltak neki, segítve a mi munkánkat. Köszönöm az ő odaszánt életüket, idejüket, adományukat. Nagy csodákat éltünk meg: a ki nem fogyó szeretetet, a ki nem fogyó kenyeres kosarakat, a ki nem fogyó türelem „olajos korsóit”! Mindenki azzal szolgált, amiben jó volt, ki fánksütéssel, ki énekléssel, ki tanítással, ki focizással, ki a buszát adta, ki a cseresznyéjét, ki a lekvárját, ki a joghurtját, ki a trambulinját, ki sátrát, ki szíve minden melegét, volt ki az érettségire is itt készült, éjszaka, miközben az itt alvók álmát vigyázta, ki fényképezett, ki kenyeret kent, ki sütit hozott, ki csillámtetkót vagy arcot festett. Felsorolhatatlan az a sok dolog, amitől ez a tábor jó volt!
tovább
A Magyar Református Szeretetszolgálat iskolatáska- és tanszergyűjtést rendez rászoruló gyerekek számára.
„Sokszor azok a dolgok, melyekre nekünk már nincs szükségünk, másnak hatalmas segítséget jelentenek. Különösen igaz ez, ha egy gyermekről van szó, akit segítségünk révén képzeletben kézen foghatunk, s tovább vezetjük a tudás és életének útján. Legyünk most azok tanárai, akik már most mosolyogva várják a szeptemberi iskolakezdést, akiknek felcsillanna a szeme egy szép táska vagy tolltartó, a zsírkréták és vízfestékek láttán – szüleiknek, nevelőszüleiknek azonban komoly anyagi terhet jelent ezek beszerzése" – áll a Szeretetszolgálat közleményében.
Részletek, adománygyűjtő pontok: jobbadni.hu
Forrás: www.reformatus.hu
tovább