Ebbe a világba született bele

"Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól." (János ev. 17:15) Megjelent a Dunántúli Református Lap XXVII. évfolyam 4. számában. 

Akármennyire szeretnénk bele menekülni a karácsony túlidealizált szeretetvilágba - ahol csak béke és szeretet, angyalok és pásztorok, meg napkeleti bölcsek és ajándékok vannak -újra és újra beköszön az életbajokkal teli valósága.

Erre a beköszönésre 2 zsákutcás lehetőség mellett kell megtalálni az Úr útját. Az egyik zsákutca a kilépés, az elszeparálódás útja. Ismerjük az elhíresült graffiti szövegét: „Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni.” Talán pont azért szeretjük és várjuk évről évre annyira a karácsonyt, mert mintha ez lehetőséget adna egy rövid kiszállásra, hogy utána újult erővel menjen minden tovább. De tényleg ki akarunk szállni? Valóban azért akarunk kiszállni a világból, hogy jobban Istennek szentelhessük magunkat? Szerintem nagyon is köt magához bennünket ez a világ, ahogy az Ember Tragédiájának Ádámja sem tud elszakadni tőle, és lét/nemlét határán visszafordul, és a rá váró küzdelmek ellenére örömmel tér vissza a földre.

A jó hír az, hogy Isten sem kívánja ezt a teljes kiszállást. Nyilvánvaló, időnként mindenkinek jól jön egy kis pihenés, amikor van ideje pl. a szeretteire. Jól esik a lelkünknek egy-egy igei alkalom, egy-egy mély, imádságos feltárulkozás Isten előtt. Azonban az első karácsony idillje sem tartott sokáig, már amennyire egy istállóban való születés idillinek tekinthető. Isten Fia alig jött világra, alig hallgatott el az angyali szózat, alig értek vissza a nyájukhoz a pásztorok, alig indultak haza a bölcsek, máris dörömbölt az élet, az Isten imádatának mennyei hangjait felváltotta az emberi indulat kardcsörtető rettenete, melyet sírás és jajkiáltás követett. Zsákutcának bizonyul, hogy ki lehet lépni a világból, hogy ki lehet vonni magunkat a hatásai alól, hogy földi életünk célját valamilyen elkülönült, szenvedésmentes idillben megtalálhatnánk.

De legalább olyan zsákutca az az emberi erőlködés is, hogy mi majd itt a földön megteremtjük a lehetséges világok legjobbikát. Hihetetlen, de mindig előáll az emberiség valami új eszmével, valami új tervvel, mely üdvözítőnek tűnik. Világmegváltási kísérletekben ma sincs hiány. Ezek mindig tetszetős csomagolásban érkeznek, mindig leöntik őket a szeretet és jobbító szándék szirupjával, egy csodás jövő ígéretével, de előbb utóbb mindig kiderül, hogy ha nem fogadjuk el valamiért a legújabb „üdvösséget”, akkor nem restellnek akár még erőszakot is alkalmazni velünk szemben. Józan vitának, érvelésnek, de még a tényeknek sincs semmi helye a mai messiások megnyilatkozásaival szemben. Mennyi szenvedés, betonfalnál koppanó fej kell még, hogy az ember belássa, hogy nem tudja megváltani önmagát!? Hiába akar személy szerint szinte mindenki jót, hiába akar szinte mindenki jó lenni, valahogy elfogy a lendület, a lelkesedés, valahogy nem sikerül. Úgy vagyunk ezzel is, mint a fogyókúrával. Várunk a csodapirulára, mely hozzásegít ahhoz, hogy egyszerre hódolhatunk kedvenc ízeinknek, és mégis eltűnjenek a felgyűlt zsírpárnák. A lényeg, hogy nekünk semmin se kelljen változtatni.

De ebbe a világba küldte el Isten Egyszülött Fiát, mely néhány rövid ünnepi, emelkedett pillanaton túl nem sok jót tudott felkínálni Neki. Sőt, mindent megtett, hogy elnémítsa, elpusztítsa, és már újszülöttként gyilkos emberi indulat célkeresztjébe került. Ebbe a világba született bele, mely annyira elidegenedett Istenétől, hogy nem ismerte fel meglátogatásának idejét. De – és itt érünk el a 2 zsákutca után az egyetlen tovább vivő úthoz – az Atya ebben a világban megőrizte Őt a gonosztól. Itt maradt, míg el nem végezte mindazt, amiért közénk jött. Isten megőrző Gondviselésének eszköze volt Mária és József is, akik Egyiptomba menekítették Heródes elől, és felnevelték Őt. Mennyei Atyja megőrizte a kísértések, a meg nem értés, a szenvedések, a fájdalmak, a megcsúfolás, az árulás, de még a borzalmas kereszthalál közepette is a gonosztól, mert bár az ember iránti szeretetből megterhelte Jézust mindannyiunk bűneivel, de fel is támasztotta a halálból.

Isten minket sem akar kivenni ebből az ellentmondásokkal teli világból. A menny nem féltékeny gyermekeinek e földhöz kötődő örömeire. Az anyagi világ ugyanis olyan az ember számára, amilyenné belső, szellemi természete teszi. A kereszténység örömmel tölti el a világot; felhőit szeretettel hímezi, még teleit is irgalommal színezi ki. Megtölti a világot napsütéssel, és nem rettenetes börtönné, démonok tanyájává teszi, hanem angyalok átjárójává, a boldogság tanodájává, Isten templomává és a mennyország kapujává.

Feladatunk, hogy a megváltottak öröméről bizonyságot tegyünk az emberek között. Olykor ezt szenvedéseink közepette tudjuk a leghitelesebben és leghathatósabban megtenni. Isten nem vesz ki bennünket a világból már csak azért sem, mert sokan vannak, akik a mi hívásunk, szeretetünk, áldozatkészségünk, példánk hatására fordulnak oda Hozzá. Ugyanakkor Jézus könyörög, hogy Isten őrizzen meg minket a gonosztól, mely ugyan sokféle formát ölt ebben a világban, de győzni csak akkor tud felettük, ha elfordulunk a mennyeiektől. Nem a világ teszi az embereket gonosszá, hanem az emberek teszik gonosszá a világot, amikor Isten ellen lázadva prostituálják szent és jó törvényeit, erőit, hogy ezek megfeleljenek gonosz céljaiknak.

Az ünnep üzenete, hogy Isten látta a sokféle szenvedést a világban, és eljött közénk, hogy hordozza velünk. Látta, hogy mennyi bizonytalanság közepette élünk, eljött, hogy átvezessen rajtuk. Látta, hogy milyen durva módon arat a halál, eljött, hogy legyőzze azt.