Karácsonyi krumplipüré

"Marad-e hely a mi asztalunknál az ünnepeltnek? Megéljük-e az ajándékozás izgalmai között annak a csodáját, hogy az Atya odaadta értünk a Fiút? És túlragyogja-e az örök élet világossága a fényfüzérek villogását?" 
Megjelent a Dunántúli Református Lap XXVII. évfolyam 4. számában. 

A lányom két és fél éves volt, amikor kórházlelkészként munkába álltam. Megközelítőleg ez volt az az idő az életében, amikortól már gyűjtögette az emlékképeket, és kezdte rendszerezni a dolgokat: ébresztő után oviba indulunk, kivéve, ha anya palacsintát süt a konyhában, vagy ha szól a harang. Ha palacsintát süt, akkor nézhetünk mesefilmet, ha harangoznak, akkor templomba megyünk. Húsvétkor sonkát eszünk, karácsonykor krumplipürét.

Az adventi időszakban, Karácsony előtt, főleg a krónikus betegeket látogattam. Meg-megöleltek, vagy hosszan fogták a kezem, miközben imádkoztunk. Nem volt rajtunk maszk vagy gumikesztyű, és a kezemet sem igen fertőtlenítgettem még akkor. Valahogy évről-évre úgy sikerült, hogy Karácsonyra nem csak ajándékokat vittem haza, hanem egy kis enterális vírusfertőzést is. Ennél fogva, nálunk nem piroslott a halászlé, nem illatozott a borleves, nem sercegett a sülthús, nem sorakoztak a bejglik a vacsoraasztalon, hanem sápadtan, kimerülten ültünk körbe egy tál krumplipürét. Évről-évre. Aztán egyszer fordultak a dolgok, és nem lettünk betegek Karácsonyra. Nyolc-kilenc év elteltével valószínűleg már immunizálódtunk az összes kis huncut kórokozóval szemben. Gazdagon terítettük az ünnepi asztalt, szép ruhában ültük körül, gyertyafénynél. A családban mindenki várta már ezt a pillanatot, és boldogok voltunk, hogy végre elérkezett. Egyedül a lányom arcára ült ki valami csalódottsággal vegyes döbbenet, ahogy meglátta a terítéket.
- Hát ez mi? - kérdezte számonkérően. - Hiszen ma Karácsony van! Ma krumplipürét kell enni! - mondta teljes meggyőződéssel.
Nevettünk. De belegondoltunk azért abba is, hogy ő bizony nem emlékezhet egyetlen normális karácsonyi vacsorára sem. Neki a krumplipüré volt a normális. Ez persze még ezzel együtt is csak egy kedves, könnyed, amolyan lelkészgyerek történet.

Van azonban a történetnek egy mélyebb olvasata is, ami már maga mögött hagyja a krumplipüré matériáját. Mégpedig az, hogy bizony a rosszhoz olyannyira hozzá lehet szokni, hogy el se tudjuk már képzelni, hogy másként is lehetne élnünk. Mintha hozzá alakulnánk mi magunk is ahhoz, amiről tudjuk, és talán ki is mondjuk, hogy rossz. Megtanulunk bánni, együtt élni vele, a miénk lesz. A mi rosszunkká. Mintaként ég belénk, ami alapján mi magunk fogjuk a következő lépéseinkben, döntéseinkben újraalkotni majd a rosszat, anélkül, hogy rosszat akarnánk.
Van itt körülöttünk ez a világ, a maga állapotában. Egy meglehetősen fura, és ellentmondásos világ. A történelmének az időszámítását egy olyan személy születésnapjától számítja, akinek a létezését is megkérdőjelezi. A legnagyobb ünnepe az évben ez a születésnap, de nem azt ünnepli, aki megszületett. Gyertyát gyújt, fénypompába öltözteti a sötétséget, de nem fogadja be a világosságot. Ajándékozási lázban ég, de idegesen elfordul, ha az Isten ajándékáról hall. Roskadásig rakja az asztalt, de nem ad helyet az asztalnál maga mellett annak, akinek jöttekor még a csillag is felragyogott Betlehem felett. - Ez a világ a mi közegünk, amiben nap mint nap mozgunk. A mi rosszunk. És évről-évre szembekerülünk a kérdéssel, hogy mennyire tudjuk a hatásaitól megtisztítani a mi ünneplésünket? Marad-e hely a mi asztalunknál az ünnepeltnek? Megéljük-e az ajándékozás izgalmai között annak a csodáját, hogy az Atya odaadta értünk a Fiút? És túlragyogja-e az örök élet világossága a fényfüzérek villogását?

Van egy pontja a világnak, ahonnan át tud fordulni minden a helyére. Jeruzsálemtől északnyugatra, egy kőbánya magaslatán, az evangéliumok elbeszélése szerint, meghalt az Isten Fia, egy keresztre feszítve. Egyedül innen nézve értheti meg az ember, hogy mivégre ragyogott fel a betlehemi csillag fénye. Megváltó született nekünk azon az éjszakán. Jézus azért született meg, hogy megváltson minket abból, amit a saját fejünkre hoztunk: a halálnak, és az Isten nélküli életnek az állapotából. És hogy ígérete szerint velünk legyen minden napon, a világ végezetéig. Azokon a napokon is, amikor szinte beleszédülünk az önmagát ünneplő világ lármájába. Hogy beléphessünk vele a barlangistálló békét adó csendjébe. Vele, aki immár nem jászolban fekvő kisded, hanem bennünk élő Lélek. Vele, aki odasegít minket az elcsendesedés, az áhítat megtisztító állapotába. És akinek érezhetjük a jelenlétét akkor is, amikor éppen ajándékot csomagolunk, vagy amikor fenyőt díszítünk, vagy asztalt terítünk. Velünk az Úr! Ahogy az angyal mondta. Mindig velünk! És ettől lesz Ünnep az ünnepünk.