Emléktábla két tudós Kerecsényinek

Október 6-án Pápán, a nagy múltú Református Kollégium Gimnáziumában márvány-tábla avatására került sor, mely két egykori tudós, Kerecsényi János (1833-1891) lelkipásztor, egyházmegyei tanácsbíró, a kollégium egykori diákja valamint a párizsi Sorbonne-on tanult Kerecsényi Dezső (1898-1945) Baumgarten-díjas irodalomtörténész, akadémikus, egyetemi tanár emlékére állítottak a dunántúli Kerecsényi-családok valamint a Kollégium.

Az ünnepség először az aradi vértanúk emlékezetének megidézésével irodalmi-zenés összeállítással kezdődött kollégiumi diákok közreműködésével a pápai református nagytemplomban.

Ezt követően az ünneplő diákság az iskola épületébe vonult, ahol a táblaavató ceremónián Kovács Dániel gimnáziumigazgató köszöntötte a megjelenteket, majd Szabó Árpádné pápateszéri népdalénekes hangja csendült fel, melyet Kerpel Fanni szavalata követett. A református iskola diákja Kerecsényi János egyik versét tolmácsolta. A tábla avatóbeszédét a Kerecsényi-család felkérésére Steinbach József a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke tartotta, amelyben többek mellett egy jól ismert bibliai igét állított példaként: „Légy hű mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját!” Kerecsényi János és Kerecsényi Dezső is Istentől kapott hűséggel szolgáltak, hűek voltak egy életen keresztül a hazához, szeretett egyházukhoz és az élő, feltámadott Krisztushoz – fogalmazott a püspök.

Az ünnepség folytatásában Kerecsényi Zoltán és Kerecsényi József az emléktábla-állítást szorgalmazó család képviselői osztották meg köszöntő gondolataikat a rendezvényen tiszteletüket tevő egyházi és városvezetőkkel, melyben mindketten elődeikre emlékeztek.

Kerecsényi Zoltán méltatásában Kozma Andor szép szavait idézte: „Komoly múzsatemplom várja itt a tudásra szomjas ifjú lelkeket.” Szinte szellemi anyatej volt a Kerecsényiek számára is a pápai református kollégiumi hazafias közeg.
Kerecsényi Jánosnál ennek ékes bizonyítékai a kollégiumi Képzőtársaság Érdemkönyvébe bejegyzett versek, közülük „A dalnok keserve”, amit az 1852/53-as tanévben írt, illetve egy másik, az 1853/54-es tanévben „Elnémult költőinkhez” címmel szerzett, amely pályadíjat is nyert költemény lett. Ugyanis Kerecsényi János oszlopos tagja volt a Petőfiék alapította pápai Képzőtársaságnak. A versek hangulatára az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése, a világosi fegyverletétel nyomta rá bélyegét. Az elnyomatás, a megalázottság keserűsége, tehetetlenség dühkitörését váltja ki érzelmeiből, és hazafias lelkülettel buzdít az „ébredésre” pályadíjas költeményének utolsó versszakában. A fiatal, pápai diákot, Kerecsényi Jánost mélyen érintette 1848/49, hiszen abban családi gyász is közrejátszott. Édesapjának fivére Kerecsényi György, egy másik atyai nagybátyjának fia, az unokatestvér Kerecsényi József, továbbá atyai nagynénjének apósa Kerecsényi Ferenc, a katona-strázsamester, mindhárman a szabadságharcban vesztették életüket. Kerecsényi János szívvel-lélekkel szolgálta mindezek után a hazát, az egyházat, a népet. Tanulmányainak befejeztével, visszatért Körmendre, ahol az egyházi iskolában tanítóként, kántorként, Magyarszecsődön segédlelkészként, majd 1864. januárjától a körmendi református gyülekezet „rendes” lelkészeként fejtette ki áldásos tevékenységét.

Építő- szépítő munkásság fémjelezte keze nyomát a közösség szolgálatán túl. Iskolai, könyvtári, olvasóköri épületeket építtetett.

Kerecsényi Dezső a 15–16. századi magyarországi humanista, protestáns és világi irodalmi hagyományok ápolójaként, jelentős Kölcsey-kutatóként valamint kortárs irodalmi művek kapcsán kifejtett kritikusi tevékenységéről és az irodalomoktatás megújítását célzó törekvéseiről illik ismerni.
A francia állami ösztöndíjjal a párizsi Sorbonne-on folytatott tanulmányait követően 1924-ben érkezett Pápára, ide a Pápai Református Kollégiumba, ahol négy éven keresztül tanított.
Kerecsényi Dezsőnek jelentős a pedagógiai munkássága; rendkívül foglalkoztatták a hatékony irodalomtanítás módszertani problémái. Áprily Lajossal és Vajthó Lászlóval együtt több korszerű irodalomtankönyvet állított össze protestáns gimnáziumok számára, amelyek alapjaiban újították meg a pedagógiai szemléletet.
A szövegelemző irodalomtanítás egyik úttörő egyénisége volt, emellett kezdeményezésére tették az irodalomtanítási tanterv részévé a kortárs irodalom jeles alakjainak műveit és munkásságát.

Kerecsényi Zoltán hangsúlyozta: Kerecsényi János írásai, versei, valamint Kerecsényi Dezső könyveinek, tanulmányainak, írásainak sora arra vár, hogy újra leemeljük a könyvtárak, a gyűjtemények polcairól, s őrizzük meg úgy emlékezetüket, hogy olvassuk műveiket, tanuljunk tőlük, s kamatoztassuk azokat a honismeretben, s helytörténetünk jobb megismerésében. Úgy fogalmazott, ez a márványtábla, itt a híres kollégium épületében legyen jelképes szellemi találkozóhely a két tudós emberrel, s emlékeztessen mindenkit – diákot és minden pápait – egyaránt arra a jelmondatra, hogy „Pro bono publico” - vagyis a közjóért -, amelyért ők ketten, Kerecsényi János és Kerecsényi Dezső is munkálkodott egész életében.
Kerecsényi József köszönetet mondott a Dunántúli Református Egyházkerület valamint a nagy múltú Pápai Református Kollégium Gimnáziuma tisztségviselőinek a márvány-emlékjel elhelyezéséért. Az ünnepségen a felavatott márványtábla alatt elhelyezték az emlékezés koszorúját is.

A Kerecsényi-emléktábla avató tanulsága az lehet, hogy a múltat nem lehet végképp eltörölni, az idő kútja mélységes mély ugyan, de nem nyelte el végleg az ősök szépséges nyomát, s ez megtartó erő lehet a jövőre nézve minden pápai s minden magyar számára.