Elszármazottak találkozója Szabadhídvégen

Adminisztrátor, 2010-11-03 06:00:00

2010. szeptember 25-e nagy nap volt a szabadhídvégi református gyülekezet életében. A kicsiny közösség templomának 220 évvel ezelőtti felépülését ünnepelte. Isten segítségével még mindig él a megfogyatkozott nyáj, bár az utóbbi száz évben kb. negyedére csökkent a lélekszáma.

E tragikus folyamatot szeretné megállítani és - ha egyáltalán lehetséges - visszafordítani a nemrég idekerült fiatal lelkipásztor, Farkas Balázs, aki egyszerre három, pár évtizede még önálló gyülekezet lelkigondozója. Erős támasza az egyházát odaadóan szolgáló Csizmadia István gondnok úr, akivel vállvetve dolgoztak a nevezetes alkalom méltó megünnepléséért. Munkájukat, fohászaikat jó szívvel fogadta az Úr: kivételes, szép, örömteli együttlétté vált az ünnepség!

Délelőtt 10 órakor hálaadó istentisztelettel kezdődött a jeles szombat. Bevallom, amikor először hallottam a rendezvény tervéről, én bizony - kicsinyhitű! - nem gondoltam, hogy ilyen hatalmas esemény tanúja lehetek. Csoda történt! A helybeli hívek, az elszármazott egykori hídvégiek, a lelkészek és családjaik és nem utolsósorban a műsor lelkes szereplői... megtöltötték a templomot!
Könnyeimet törölgettem az első ének alatt: „Tebenned bíztunk, eleitől fogva...". Csodálatos érzés volt hallani, hogy a sokaság hangja betölti a templomot és zeng, szárnyal a zsoltár a kiváló akusztikájú, ámbár itt-ott megrepedt falú istenházában.
Az az emelkedettség, amely eltöltötte a szívemet, nem is csökkent, míg a templomban voltunk. Steinbach József püspök úr prédikációja egymagában is ünnepi alkalom volt, de hatását fokozta a két, egykor hídvégi testvér, Szabadi Árpád és István köszöntése. Maguk is Isten szolgái már, és az ország keleti és nyugati végéből hozták a reformátusok testvéri üdvözletét. Jó volt őket hallani: térben elválaszthat bennünket az élet, de szívünkben sokan vagyunk egyek, református szívvel dicsérve Istent!
A magasztos szavak után a zene hangjaival folytatódott az ünnepség. Az enyingi Tinódi Lantos Sebestyén Református Általános Iskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény tanulói hangszeres szolgálattal, és a székesfehérvári Csomasz Tóth Kálmán kórus énekszóval gazdagította az ünnepélyt. A gyönyörű Reményik-vers, a „Templom és iskola" versszakainak refrénje úgy ismétlődött a fiatal presbiter asszony tolmácsolásában, mintha egy test, egy lélekké váltunk volna és a szívünk dübörögné:

„Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!"

Az istentisztelet nemzeti imádságunk eléneklésével fejeződött be. El sem tudom mondani, mekkora öröm együtt, sokan énekelni, igazi, emberi hangon: „Isten, áldd meg a magyart"!
A kivonulás után együtt maradtunk továbbra is. Bakó Imre és fia, Bakó Béla 1885-től 1955-ig voltak egymás után a gyülekezet lelkipásztorai. A hosszú szolgálatot 2007-ben emléktáblával tisztelte meg a gyülekezet, és a nagy napon ezt is megkoszorúzta az ünneplő tömeg jelenlétében a fiatal tiszteletes úr.
A templomban ezután az érdeklődők megtekinthettek egy kis kiállítást, melyet a hívek által összeadott régi fényképekből állítottak össze. Egyszerre fájt és adott boldogságot, amikor több képen láthattam a már 25 éve eltávozott édesapámat is.
A gyülekezeti tagok jószívű adományaiból mindenkit, aki betért a parókiára, bőséges szeretetvendégség várt. Valóban kitettek magukért, sok finomság volt, de nagyszerű szellemi táplálékot is készített az Úr, még a templomból kijőve is. Itt volt alkalom beszélgetni, egymásra találni a réges-rég találkozott ismerősöknek, egykori barátoknak.
Magam is rengeteget beszélgettem olyan emberekkel, akikkel 1969 óta nem találkoztam. Csodálatos és felemelő volt látni, érezni, hallani, milyen sokan emlékeznek ránk, az édesapámra és még mindig, annyi év után is felszítható a szeretet lángja! Ha eddig nem értettem volna, most ezen a csodálatos napon megérthettem, mit jelent: „a szeretet soha el nem fogy"! Nagyszerű érzés volt tudni, hogy bajokban, betegségekben, gyászban sem felejtettük el egymást, hogy nem vagyunk egyedül a világban! Csak meg kell fognunk a kinyújtott kezet, amelyet egy lelki társunk nyújt felénk.
Az ünnepség nem csak gyönyörű és feltöltő-felemelő volt, hanem reményünk szerint egy új, jó dolognak a kezdete is: a tiszteletes úr bejelentette, hogy ezentúl minden évben, szeptember utolsó vasárnapján, a 11 órás istentiszteleten lehetősége lesz a Hídvégről elszármazott gyülekezeti tagoknak egymással és a helybéliekkel találkozni az őseik által épített templomban. A templomban, amely barokk szépsége és csodálatos akusztikája mellett bizony kopottas és repedeznek a falai. A gyülekezet bizakodik, hogy sikerül renoválnia e nagyszerű hajlékát Istennek, de csekély számuk miatt erejük kevésnek látszik.
Nem kértek meg rá, hogy megemlítsem ezt, de hitem szerint a jóra hívni mindig szabad: segítsünk az élni akaró kis közösségnek, hogy méltó állapotba tudja hozni szentegyházát!
A gyülekezet számlaszámára: 58100116-11009601, melyet a Sárbogárd és Vidéke Takarékszövetkezetnél vezetnek, utalható minden adomány, abban a hitben, hogy „a jókedvű adakozót szereti és megáldja az Isten"!
Végezetül: bocsássátok meg, ha beszámolóm sorait túl pátoszosnak találjátok! Még ma is, több mint egy héttel az esemény után hálatelt szívvel, boldogan gondolok az áldott, együtt töltött napra, mely sokáig lesz lelkem megerősítője.

Köszönet érte mennyei Atyánknak és földi segítőinek!

Farkas Klára, született Incze Klára