Legemlékezetesebb karácsonyom: "Szénporos karácsony" - Szakál Péter az őrségi egyházmegye esperese

Számos emlékezetes karácsonyomról tudnék írni, mégis egyet szeretnék most megosztani az olvasókkal. 1976 karácsonya közeledett.  Kőszegen éltem Szüleimmel és testvéremmel. Édesapám volt a gyülekezet lelkipásztora, míg édesanyám a Református Csecsemőotthon vezetője.  Édesanyám,amikor a téli szünet elkezdődött, az otthon fűtőjének szokás szerint kiadta  a téli szabadságát és attól kezdve Újévig az én feladatom volt a fűtés.

Bár „vizsgám” nem volt- csak három évi tapasztalatom-, mégis jól elbántam a három MARABU típusú hatalmas kazánnal, melyek közül egy a meleg vizet adta mosodának és a fürdőknek, az utóbbi kettő pedig az épület fűtését szolgálta. Ezen az őszön az otthon nem kapott kazánszenet. Hiába kérték, kérvényezték, csak gyenge minőségű dudari és ajkai szén jutott  a Tüzépről.  Amíg nem volt hideg, úgy – ahogy, langyos volt az épületben. Ám, amikor karácsony hetébe értünk, nagyon lehűlt a levegő. A kazánokat 50 foknál képtelenség volt feljebb fűteni. Édesanyám felhívta telefonon a Tüzép vezetőjét, -aki középiskolai osztálytársa volt –és elmondta a „rideg” valóságot: fáznak a gyerekek, 16 – 17 fok van az épületben.

Teri néni, a Tüzép vezető, annyit válaszolt,ha a pártitkár és az elvtársak, december 24 – én délután elmennek a „csuriba” ünnepelni ,  küld két kocsi lengyel szenet, csak az a kérése, hogy estére lapátolják be a pincébe, semmi nyoma ne maradjon az utcán  Már sötét volt, amikor két ZIL  teherautó bejárt a Csecsemőotthon elé és lebillentette a 2x45 q lengyelszenet. A teherautókkal egy időben érkezett meg Felsőőrből Gyenge Imre bácsi is, szokásához híven meghozta gyülekezetének ajándékait a gyerekeknek. Narancsot, banánt, milka csokit. Majd sietve indult vissza Ausztriába, mert hamarosan kezdődött az istentisztelet. Ugyanúgy nálunk is az emeleti nappaliban a 42 kicsi gyermek már izgatottan várta a karácsonyi ajándékbontást.

Miközben édesapám a karácsony történetéről mesélt a gyerekeknek, ránk más szolgálat várt. Hiszen ott volt az utcán  90q szén és nekünk jutott testvéremmel a „megtisztelő” feladat, hogy belapátoljuk. Akkori eszünkkel jó bulinak tűnt ez a szentestei munka. Csak hát 90q szén, nem kevés. Az „első” pihenő alkalmával jól megpakoltuk a kazánokat és irány vissza lapátolni. Jó kedvvel dolgoztunk, először az akkori Generál sláger dallamára –„ Húzd meg jobban menjen a munka”, majd később arra is ráéreztünk, hogy a „Krisztus Urunknak áldott születésére” is ütemesen lehet lapátolni. A „második” pihenő során Béla lement a kazánházba, hogy ránézzen a tüzekre. Ám alig, hogy lement, rohant is föl és riadtan kiáltotta, hogy a kazánok rotyognak. Ekkor már ketten szaladtunk vissza és közben a riadalom mellett egy végtelen keserűséget is éreztem: Az nem lehet, hogy jót akartunk és mégis baj lett belőle. Az történt ugyanis, hogy a kazánokat nem állítottuk át az erős szénre. A sziléziai fekete arany pedig hozta a formáját. Felforralta a vizet. Egymásnak adtuk a vezényszavakat: „Fúvómotorokat leállítani”. „Huzatszabályzókat visszafogni”. „Kiegyenlítő szelepeket átállítani”. „Keringető szivattyúk fordulatszámát emelni”. stb. A helyzet perceken belül normalizálódott. A csövek lassú pattogása jelezte, hogy a forró víz megindult a kazánokból a rendszerbe. Szó szerint forró helyzet volt.

Közben megszólaltak a harangok. Az evangélikusok és reformátusok megindultak templomaik irányába, mert kezdődtek a Szentestei alkalmak. Mi ugyan továbbra is lelkesen, ám azért egyre fáradtabban lapátoltunk. Már az éjféli misére harangoztak a katolikus templomban, mire végeztünk. És ekkor úgy szénporosan izzadtan felmentünk az emeletre és benéztünk a gyerekekhez. Persze csendben és óvatosan. Már mind aludtak, jó páran már kitakarózva, ami azt jelentette, amit mi is éreztünk, hogy jó meleg van. Megint mások a karácsonyra kapott macit, vagy babát magukhoz ölelve szenderedtek álomba. Mi is álmosak voltunk már, így elindultunk haza. Ahogy mentünk az otthontól a Parókia felé a csendes karácsonyi éjszakán, sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó. Isten megáldotta szentestei szolgálatunkat, még arról is gondoskodott, hogy a „szénnyomokat” is eltüntesse. Ahogy a fehér hó lassan belepte szénporos fekete ruhánkat, úgy érzem lelkünket is így tisztogatta az Úr azon a Szentestén.

Így telt el az egyik legemlékezetesebb karácsonyom. Hiszem, hogy azért, mert akkor tapasztaltam meg életemben először, milyen jó adni valamit másoknak. Milyen jó örömet szerezni valakinek. Megtapasztaltam, hogy az igazi szeretet önzetlen. Adtam valamit és nem vártam érte semmiféle viszonzást. Mégis boldog voltam, hogy adhattam. Ez az érzés olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy 34 év távlatából is részletesen fel tudom idézni. Most is érzem a fogcsikorgató hideget, a serényen végzett munka izgalmát, magam előtt látom a édesen alvó gyermekeket. Ha becsukom a szemem megelevenednek az emlékek, mintha most történtek volna. Ettől az 1976 – os karácsony estétől, egészen más üzenete van számomra az Ige szavának: „Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy angyalaik mindenkor látják a mennyben az én mennyei Atyám arcát.” (Máté 18: 10)

Szakál Péter esperes