Identitásküzdelem - Személyes reflexió 1956-ra 2011-ben

Az én életem úgy alakult, hogy éltem külföldön is, s azóta is szinte naponta érintkezem külföldiekkel. S ezek a szertágazó külföldi kapcsolatok felkészítettek engem arra, hogy folyamatosan számot adjak magyarságomról. A minap is Londonban jártam egy konferencián, ahova a világ minden részéről érkeztek résztvevők. S ilyenkor, ahogyan az lenni szokott, mindenki mondott néhány mondatot önmagáról. Évtizedek hosszú tapasztalata azonban felkészített engem arra, hogy amikor elmondom, hogy magyar vagyok, sokszor magyarázkodnom kell. 

Magyarország? Hol is van az pontosan? És milyen nyelven is beszéltek? Ti voltatok azok, akik fellázadtatok az oroszok ellen, ugye? – Nem az oroszok ellen, hanem a Szovjetúnió ellen – válaszolom. És te tudsz oroszul? – kérdezik tőlem elég gyakran. 

Magyarázkodnom kell tehát, ha arról a nemzeti közösségről kell számot adnom, amelynek én is része vagyok. Egy franciának, egy németnek, egy amerikainak nem kell különösebben magyarázkodnia. Mindenki érti. Egy magyarnak igen. S ezekben a beszélgetésekben benne van a mi egész történelmünk- Egy, a megmaradásáért és saját identitásának érvényesítéséért folytonosan küzdő nép történelme.

Nos, számomra 1956 nem pusztán a szabadságért és az emberi jogokért folytatott harc emlékezetes pillanata, hanem mindenekelőtt a magyar identitás megőrzéséért folytatott évszázados küzdelem soha nem feledhető mozzanata. Mert az igaz ugyan, hogy a mi népünk itt, a nyugati kultúra peremén, keleti hatalmak árnyékában 1526 óta folytonos elnyomásban és fenyegetettségben élt, de a szovjet hatalom volt az első a történelmünkben, amelyik a tankjaival együtt szellemi-lelki elnyomást is hozott. A török nem akarta megváltoztatni gondolkodásunkat, vallásunkat és szokásainkat. A kommunizmus igen. Az a hatalom, amellyel 1956 hősei szembeszálltak nem pusztán a földjeinket és a hódolatunkat akarta, hanem a szívünket és a lelkünket, a gondolkodásunkat és a szokásainkat, a múltunkat és a vallásunkat is. Egy szóval az identitásunkat. A II. Világháborút követően ránk települő kommunista diktatúra nem pusztán a tankok diktatúrája volt, hanem identitásdiktatúra.

S nem véletlen, hogy ilyen rettenetes történelmi előzményeket követően, még húsz évvel a rendszerváltás után is zavarban vagyunk, hogy most akkor mit is kezdjünk történetünkkel. Vannak közös emlékeink, de nincs közös emlékezet. Itt élünk együtt, de nincs közös identitás. Még mindig tart az identitásküzdelem.

S nem véletlen, hogy ilyen rettenetes huszadik század után, amelyben ott van Trianon, ott van a II. Világháború, ott van a fasizmus szégyenletes emléke, s ott van a kommunizmus, még mindig nem tudtunk egyezségre jutni olyan alapkérdésekben, hogy akkor mit is jelent az, hogy magyar nemzet, mit is jelent az, hogy mi magyarként szeretnénk részt venni a népek közösségében.

S nem véletlen az sem, hogy nekünk sokszor magyarázkodnunk kell, mint ahogyan az történik napjainkban is, ha Magyarország a nemzetek közösségében, Európára nyitottan, de mégis a saját útját akarja járni. Ha bátran kiáll nemzeti érdekeiért, ha nem kényszeresen igazodik. Rögtön megjelennek egyes véleményformálók, gyanakvással, sőt néha kifejezetten ellenségesen néznek ránk, s kampányt indítanak ellenünk.

Pedig mi nem akarunk mást, csak végre már önmagunk lenni. Nem akarunk mi másokat bántani, nem vagyunk mi se nacionalisták, se fasiszták. Csak szeretnénk végre, évszázados küzdelmek után , nyugodt tekintettel magyarok lenni. Mi itt vagyunk itthon, mi itt lettünk emberré, hozzánk az Úr Isten magyarul szólt. Mi meg akarjuk őrizni identitásunkat. Szeretnénk végre úgy kitenni a magyar zászlót, hogy az ne okozzon senkiben se gyanakvást, se félelmet. Megbűnhődte már a nép a múltat s jövendőt. Hadd legyünk már végre minden szégyenkezés, öngyűlölet és minden hamis magyarkodás nélkül azok, akikké Isten rendelése szerint lennünk kell. Meg akarjuk őrizni identitásunkat, ahogyan ezt 1956 örökségül hagyta ránk.

Az identitás-kérdés a jövő egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb kérdése. Nekem francia autóm van, a telefonom dél-koreai, az öltönyömet Kínában gyártották, a számítógépemnek amerikai programja van. Kitágult a világ, egységesül az emberiség. S én ezért nagyon hálás vagyok Istennek. Örülök annak, hogy korábban soha nem sejtett módon kapcsolatba kerülök országokkal és népekkel, s befogadhatok más kultúrákat, más tartalmakat és más tudásokat.

De mégis, ebben a hallatlan globális sodrásban nem szeretnék feloldódni és elveszni. A francia autómban ülve is, tudnom kell, hogy ki vagyok én, mit keresek itt, ebben a világban. Nekem szükségem van arra, hogy legyen identitásom. Én a francia autómban is magyar akarok maradni. 

De vajon megengedheti-e bárki is itt Magyarországon azt az önpusztító luxust, hogy lemondjon nemzetéről,közös történeti emlékeiről, zsidó- keresztyén alapozású kultúrájáról? Vajon megengedheti-e közülünk bárki is azt az önpusztító luxust, hogy lemondjon önmagáról? S vajon lehet-e bárkinek is identitása, ha nem tudja megmondani, hogy ő hova tartozik? Lehet-e identitás közösség nélkül? Lehet-e identitás közös múlt és közös emlékek nélkül? Lehet-e identitás nemzet nélkül? S lehet-e nemzet emlékezetközösség nélkül?

Ebben a mai identitásküzdelemben naponként fel kell tenni ezeket a kérdéseket. Ebben a mai identitásküzdelemben újra és újra meg kell küzdenünk önmagunkért, újra és újra rá kell találnunk önmagunkra és egymásra, újra és újra válaszolnunk kell arra kérdésre, hogy mi kik vagyunk, mit akarunk és hova tartozunk.

S ma, 2011. október 23-án is hálásak lehetünk Istennek, hogy ebben a küzdelemben nem hagy bennünket magunkra, hanem közös történeti utunkon tájékozódási pontokat jelöl ki. Ilyen kikerülhetetlen tájékozódási pont ma is 1956.

Dicséret és dicsőség Istennek, aki adta nekünk 1956. hőseit. Tisztesség és méltóság azoknak, akik áldozatot hoztak azért, hogy mi, mai magyarok, ebben a mi identitásküzdelmünkben számot tudjunk adni önmagunkról önmagunknak, másoknak és egymásnak.