Református Félóra a Pápai Refiről

A Pápai Református Kollégium Gimnázima és Művéseti Szakközépiskolájában járt  Magyar Rádió "Tebenned bíztunk eleitől fogva..." című református műsora. A tovább mögött elolvahatják a műsor szövegét, valamint a Magyar Rádió honlapjának Hangtárából meghallgathatják a műsort.

Református Félóra - 2012. január 25.

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok, az adás szerkesztője.

 
Körülbelül egy hónapja a pápai református gimnázium Magyar Örökség díja kapott. Ebből az alkalomból ellátogattunk az iskolába. Megszólalnak az újságíró szakkör tagjai, Varga Vajk, Bátki Ildikó és Csontos Edina. Hallhatjuk Kovács Péterigazgatót, Kerpel Péter rajz, biológia, földrajz tanárt, Adorján Zoltán magyar, történelem tanárt, és Vadász Márta hittantanárt. 

A műsort ide kattintva találja meg a Hangtárban!

Bátki Ildikó: Nem egy bonyolult feladat az Olvadás című iskolaújság szerkesztése.

Csontos Edina: Régi hagyomány az iskolaújság. Az első még az ezernyolcszázas években jelent meg. Akkor is más volt a címe. 

Fekete Ágnes: Te miről írsz? 

Csontos Edina: Általában a humor rovatot szerkesztem, de az aktuális témákkal is foglalkozom. 

Bátki Ildikó: Én a lelki fröccs rovatot csinálom, amely azzal foglalkozik, hogy hogyan készüljünk a félévre, vagy mi legyen karácsonykor?

Varga Vajk: Én szoktam véglegesen összerakni az újságot, hogy melyik cikk hová kerül, hova tegyünk képeket. A címlapot is én tervezem. Állítólag van ehhez érzékem, de csak azért csinálom, mert Pali bácsi azt mondta, hogy csináljam. 

Fekete Ágnes: Szerintetek miért kapta az iskola ezt a díjat? 

Csontos Edina: Bizonyára azért, mert ez az iskola 1531-től van. Kevés iskola mondhatja el magáról, hogy ilyen hosszú ideig fennállt és működik. Voltak nehéz időszakok, de mind e mai napig ténylegesen jól működő iskola. Ez a hagyomány, ami itt van. 

Fekete Ágnes: Szerintetek fontosak ezek a hagyományok? 

Varga Vajk: Refisnek lenni az azt jelenti, hogy sok olyasmit csinálunk, amit mások biztos, hogy nem. Például köpenyt hordunk. Nem szeretjük annyira, de hozzátartozik a refisséghez. 

Bátki Ildikó: Kálmán Attila mindig azt mondta: "a köpeny azért jó, mert a szép ruhát megóvja, a csúnyát pedig eltakarja". 

Fekete Ágnes: Ezek szerint ez identitásjelző. 

Csontos Edina: A ballagás is ilyen. A sima gimnáziumba járók, a szakközépiskolások és refisek teljesen mások. Büszkék vagyunk arra, hogy ők bocskaiban egy szál fehér rózsával jelennek meg. Ez nagyon szépen mutat és mindenki tudja, hogy hová tartoznak. 

Bátki Ildikó: Egyszer a vonaton egy bácsi odajött hozzám, és megkérdezte, melyik iskolába járok. Mondta, hogy Pápára. Erre ő azt mondta, hogy biztosan a Refibe, mert látszik rajtam. Azt sem tudtam mit feleljek erre. 

Csontos Edina: A tanár-diák viszony teljesen más, mint egy hagyományos gimnáziumban. Nehéz elmagyarázni, hogy miért más? Ezt, át kell élni! Ha elmegyünk egy másik gimnáziumba, akkor lehet igazán észrevenni, hogy itt mennyivel másabb. Itt közvetlenebbek, segítőkészebbek, nem úgy állnak a diákhoz, hogy én vagyok a tanár, te meg a diák, letanítom az órát és elmegyek. Hanem az óra után is bármilyen gondunk van, oda lehet menni, meg lehet kérdezni, segítenek. Különórákat tartanak délutánonként és sportköröket. Kevés ember szánná rá magát, hogy a diákokért éljen. Itt szerencsére ez megvan és sok tanár így áll hozzá a gyerekekhez. 

Bátki Ildikó: Vannak olyan tanáraink, akik olyanok, mint a barátok. Odamegyünk hozzájuk a szünetben megkérdezni, hogy hogy vannak, vagy ők is odajönnek hozzánk. 

Csontos Edina: Ha valami problémánk van, akár a bizonyítványban is, odamehetünk, elmondhatjuk. Nem mondom, hogy megadja a jobbat, de megérti a gondunkat. Nem úgy van, hogy le van hurrogva a diák, hogy miért nem tanulsz? 

Bátki Ildikó: Volt a decemberi nyílt nap, amire sütemény jótékonysági vásárt tartottunk. Kimentünk Adásztevelre az osztályfőnökünkhöz és együtt sütöttünk, ami a csoportot is jobban összekovácsolta. Nem ő jött be, hogy a kollégium pici konyhájában süssünk, hanem mi mehettünk hozzá és családias volt a hangulat. 

Csontos Edina: Este bejönnek jóéjszakát kívánni, reggel pedig bejönnek fölkelteni. Nem úgy van, hogy megnyomnak egy csengőt, ami sokáig szól és vagy fölkelnek a diákok vagy nem, hanem bejönnek és szólnak, mint otthon a szüleink. 

Fekete Ágnes: Más kollégiumokban nem így van? 

Csontos Edina: Voltam más kollégiumban is és ott nem figyeltek rá, hogy fölkel-e mindenki. 

Kovács Péter: Az intézmény 1991-ben alakult ujjá. A kollégiumnak négy intézménye van: a Református Teológiai Akadémia, a Pápai Református Kollégium Gimnázium és Művészeti Szakközépiskolája, a Tánc-Lánc Művészeti Alapiskola és a Tudományos Gyűjtemények. A gimnáziumban hat- és négyosztályos gimnáziumi képzés folyik, két éve indult a művészeti képzés. Jelenleg az iskolában négyszáz tanuló van. A tantestület létszáma ötvenöt fő. A tanulók többsége kollégista. Vannak olyan családok, akik Németországban élnek és dolgoznak, de úgy gondolják, hogy a gyermeküknek magyar iskolában kell tanulni. Mindig támogatjuk azt, hogy a tanulók a tizenkettedik év után egy évre külföldre menjenek önkéntes munkát végezni. Most is majdnem egy tucat tanuló dolgozik önkéntesként Franciaországban, Németországban és Olaszországban. Az önkéntességet már itt megtanulják. 

Kerpel Péter: Biológia, földrajz, rajz szakos vagyok. 1994-ben érkeztem ide az iskolába. Röviddel a kezdés után megnyílt egy olyan lehetőség, hogy vöröskeresztes csoportot alakítsunk. Nagyon sok gyerekben eredendően van egy karitatív hajlam. Elsősegélynyújtásban nagyon szép eredményeket értünk el. Advent környékén ajándékgyűjtésekben, segélycsomagok összeállításában segítkezünk, műsort vittünk Attyapusztán az öregek otthonába, a véradó ünnepségen szerepeltek... Ez nagy élmény a gyerekeknek. Sokféle feladata van a refis diákoknak, de mindig van utánpótlás. A környező iskolákban ez a tevékenység elhal, mert nem hajlandók a gyerekek áldozni az idejükből. Itt meg sokszor nem is kell noszogatni őket. Ez az a terület, amivel foglalkozom, és nagy örömet okoz. A másik a művészeti oktatás, a Tánc-Lánc Művészeti Alapiskola. Először a városi Művelődési Központ szervezte csoport volt, amely, amint a refi elindult, betársult. Először csak néptánc volt, majd elindult ennek a festés, grafika része. Ebből én a grafika részét kaptam meg. Táncképzés, művészeti képzés itt, ebben a régióban nincsen, ezért alapítottuk meg a Művészeti Szakközépiskolánkat. Országos hírű tanárokat is sikerült megnyerni és jönnek Budapestről, Győrből balett tanárok. Színpadi tánc és néptánc képzés van. Jól felkészítjük a gyerekeket és ennek látjuk az eredményét is. Mindenképpen a klasszikus, az akadémista irányvonalat képviseljük. Azt akarjuk, hogy a szakmát becsülettel megtanulják! A tizedik művészetis osztály nagyon rövid idő alatt vált nagyon jó közösséggé. Egy mindenkiért, mindenki egyért! Akár diák, akár tanár. Amikor volt a vörösiszapkatasztrófa, akkor ezek a gyerekek gyűjtöttek, műsort állítottak össze, valami olyan lelkület mutatkozott meg, ami már ebben a fogyasztói társadalomban, darálós világban kezdett volna eltűnni. Amikor a negyedéves, féléves értékelés van, együtt vannak a tanárok és elmondják a véleményüket a munkavégzésről, a gyerekről, erősségeit, gyengeségeit. Ez szembesítés azzal, hogy milyen vagy szakmailag, emberileg, hogy ezt komolyan kell venni. Itt nem lehet elszállni, hogy én vagyok a művész és akkor én körülöttem forog a világ. Ez nagyon jótékony hatású. Például, a legjobb rajzosaink, festőink kitűnő tanulók, szerények, visszafogottak. Semmiféle művészi allűr, bohóckodás és deviancia nincs. A második osztálynál voltunk olyan bátrak, hogy csak a legjobbakat vettük föl. Azt látjuk, hogy mintha nem lenne annyira egészséges a struktúra, mert aki nagyon jó, az húzza a gyengébbeket, aki meg lassabban fejlődik, annak a fejlődését látja a jó és az inspirálja, hogy aki olyan messziről indult már hol tart, akkor neki is kutyakötelessége még komolyabban venni, amivel a Jóisten megáldotta, az átlagosnál is nagyobb tehetséggel. Látjuk, hogy ez dolgozik a gyerekekben és van egy egészséges munkaszellem. 

Fekete Ágnes: Mi tartja ezen a pályán? 

Kerpel Péter: Több dolog is. Elengedhetetlen, hogy az ember kapjon az ősöktől. Visszamenőleg több nemzedékre tanárok, lelkészek, vagy mérnökök voltak az őseim, de mindig benne volt a tanítás. Olyan, mintha az ember kapná az affinitást ehhez a fajta tevékenységhez. Gáti Zoltán, aki az alsóvárosi temetőben nyugszik, a kollégium zeneszerző zenetanára volt. Az ember úgy nőtt föl, hogy ezek köteleznek. És sikerek is vannak. Siker nélkül nem megy. Grafikákat, festményeket készítek, fotókat állítok ki. Készülök Felsőörsre, nagyapám emlékére és a Magyar Kultúra Napja örömére lesz egy kis kiállításom a faluházban. Ez az embernek ad egy kis biztatást, hogy talán olyasmit tesz, ami a környezetének érték és fontos. Úgy érzem, hogy nem szabad ide-oda ugrálni, kapkodni. Persze, jól esne többet rajzolni, festeni, vagy nagyokat bóklászni a természetben és még több érdekes, különleges képet készíteni, de a gyerekekben, emberekben annyi érték van, és azt kell kiteljesíteni, amit az ember eddig elért. Ma is többféle csoportnál, osztálynál voltam. Vannak kisebbek közöttük, akik éretlenek. Felháborodtam és azt mondtam: "Gyerekek, amikor én ide jöttem Pápára a Pápai Református Kollégiumba tanítani, a legnagyobb örömöm az volt, hogy nem kellett fegyelmezéssel foglalkozni. Ünnep volt bemenni az órára, mert csak azzal kellett foglalkozni, hogy ott leadjam az anyagot, minél többet, és mint a szivacs szívták magukba. Engem kimondottan bosszant, hogy egyesekre állandóan rá kell szólni." Nehéz, ilyen osztályba bemenni. Tanítani viszont nagyon szeretek, időnként még a számonkérés rovására is megy. Sokkal szívesebben magyarázom el akár kétszer-háromszor is például a fehérjeszintézist, minthogy ott gyötörjem a gyereket. De nem lehet kihagyni! Szigorúan és következetesen kell tanítani. Azonban általában örömöt jelent egy-egy terembe belépni. Látszik, hogy ők is élvezik a magyarázatot, akkor én is jobban érzem magam és akkor az egy ünnep, amikor jó együtt lenni a gyerekekkel és tanítani őket.

Adorján Zoltán: Magyar-történelem szakos tanár vagyok. Édesapám és Édesanyám is idejárt a Kollégiumba. Édesapám a gimnáziumba, Édesanyám a kereskedelmi osztályba. Édesapám ezt követően itt a teológián folytatta a tanulmányait. Amikor 1951-ben a teológiát megszüntették, akkor két társával együtt lázítói voltak a teológia bezárása elleni exodusnak. Saját hagyományukban ezt így nevezték el, ugyanis, amikor kiderült, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal úgy állította be a pápai és sárospataki teológia bezárását, hogy az a hallgatók követelésére történt, akkor vaságyastól visszaköltöztek Pápára. Ennek az egyik szervezője Édesapám volt. Adorján Istvánnak hívják. A szervezőket kizárták a teológiáról. Itt kezdtem el tanítani tizenhét éve. 

Fekete Ágnes: Ezidő alatt a gyerekek valószínűleg nagyon megváltoztak. 

Adorján Zoltán: A kétezres évek elejétől egy nagyon nyilvánvaló generációváltás következett be. Ők már egy olyan világban nőttek fel, amely sokkal liberálisabb volt. Számukra az értékek sokkal kevésbé egyértelműek. Van olyan diákunk, aki úgy jött ide, hogy meg sem volt keresztelve. Az érettségije előtt, saját kérése keresztelkedett, konfirmált. Kilencedikes korában még a vallástanárral nagyon komoly vitákat folytatott, mindenbe belekötött és mindent megkérdőjelezett, ugyanis egy nagyon nyitott és liberális szellemű közegből érkezett. Tizenkettedikes korára megkeresztelkedett és konfirmált. Én ebben a hagyományban nőttem fel. Nagyon fontosnak tartom, hogy van egyházi, vallási oktatás, mert az emberek jelentős része számára ez a természetes létközeg. Az egyház is emberi szervezet, amelynek vannak hibái, de olyan értékeket közvetít, amelyek a civilizációnk alapbástyái, megtartói. Ez nem egy távolkeleti civilizáció, vagy egy fogyasztói társadalom civilizációja, hanem amiben a mi kultúránk kifejlődött. Tehát ez a viszonyítási pont. Ennek a kultúrának az őrzése, az arra való törekvés vágya. Az is megtartó erő, hogy gyermekekkel dolgozhatunk. Önmagukban attól, hogy fiatalok, mindenféle bosszantó tulajdonságuk és viselkedésük mellett is tisztább világot jelentenek maguk körül, mint általában a felnőttek világa. Egy nagyon kellemes közeg, amelyben valószínűleg többet nevet és mosolyog az ember, mint egy más jellegű munkahelyen. 

Vadász Márta: Ez egy volt tanítvány levele, amit most év elején kaptunk kézhez. "Kedves Tanárnő! Az utóbbi hetekben sokszor jár a fejemben a Refi, az ott töltött évek és főleg az emlékek. Leginkább azért írok most, hogy köszönetet mondjak azért a hat évért, amit ott tölthettem. Mára fogtam fel, hogy mennyire jó közegben voltam, és értettem meg, ha innentől kezdve az életem a legrosszabbra fordulhat is, elmondhatom, hogy többet élhettem át ott, mint más egy egész élet alatt. Sokat nosztalgiázom a szaktársaimnak. Persze itt mindenkinek teljesen más a felfogása, mint nekem. Kicsit néha különcnek is érzem magam amiatt, hogy továbbra sem a ruhák, divat s a többi határozza meg a mindennapjaimat. De úgy gondolom a Refi megtanított arra, hogy ne a külsőségeknek éljek és ez az, amit a refiseken kívül senki nem fog megérteni. Egy-egy vizsgára készülve mindig azok a mondatok csengenek a fejemben, amiket egyik tanárnő mondott nekem: 'Olyan kishitű vagy. Bízzál magadban! Képes vagy rá, csak nem akarod elhinni, hogy mennyire tehetséges vagy.' Azt hiszem, lassan beérnek a jótanácsok és intések, amiket ott kaptam. Hálás köszönetem." 

Fekete Ágnes: Ezt csak úgy magától írta? 

Vadász Márta: Igen. Abban a szerepfelosztásban, ami a tanárságot és a diákságot jelenti, azért a tanárnak mindig van egy kör előnye és ezt nagyon alázattal kell hordozni. Nagyon fontos a humor. Főleg a kamaszok között. A nyegleségükön, a beszólásaikon nem szabad megsértődni, hanem humorral kell kezelni ezeket és szeretettel terelgetni őket a jó út felé hisz ez a magvetés időszaka. A beérés nem itt a szemünk láttára történik, hanem sokkal később. Nagy sikerélményeket nem szabad igényelni. Persze megvannak minden napnak az apró sikerei. Minden gyerek más és minden gyereknek fel kell fedezni a tempóját, a habitusát és azt el kell fogadni. Nem elvárásokkal kell a gyerek felé fordulni, hanem elfogadással! Csak utána jöhetnek az elvárások. Hitelesnek kell lenni! A legnagyobb dicséret akkor hangzott el, amikor egy érettségi banketten azt mondta egy diák a tanároknak, hogy nem mondtak többet, mint amit hittek.

Kapcsolódó link:http://www.tebennedbiztunk.hu/?m=506