"Alászállt a poklokra..."

A hitcikkely eredete. Az Apostoli Hitvallás ezen hitcikkelye csak 359-ben, Szirmium városában (a mai Szerbiában) megtartott zsinaton került a hitvallás szövegébe, az egyébként nem különösebben ismert Arethuszai Márk nevű szír teológus kérésére. Nem tudjuk azonban, miként érthette a zsinat e kiegészítést, még kevésbé, hogy milyen szándék vezette a zsinati atyákat a descendit ad inferos (ad inferna) szavak megfogalmazásakor, hiszen a Szentírásban is meglehetősen ritkán képviselt gondolatról van szó.

Ennek ellenére fontos hitcikkelyről van szó. Maga Kálvin az Institúció című nagy, dogmatikai munkájában ezt mondja: „Senki nincs az [egyház]atyák között, ki irataiban a Krisztusnak a poklokra való leszállását meg ne említené, jóllehet eltérő magyarázattal” (Inst. II,16,9).

A Szentírás bizonyságtétele. Jóformán egyetlen olyan szentírási hely van, amely Krisztus pokolra szállásaként értelmezhető, és ez Péter 1. levelének 3. fejezetében olvasható: „Krisztus... így ment el a börtönben lévő lelkekhez is, és prédikált azoknak, akik egykor engedetlenek voltak, amikor Isten türelmesen várakozott a Nóé napjaiban a bárka készítésekor” (18.19-20.v.). E szakasz és benne a „börtön” kifejezés (Károli: „tömlöcz”, görögül: phylaké) értelmezése azonban nagyon vitatott a szakemberek körében. Már Luther így fogalmazott: „Olyan csodálkozást kiváltó textus és homályos mondás, amint ott van az Újszövetségben, hogy még nem is tudom bizonyosan, mit gondol ezzel Szent Péter. Először úgy hangzanak ezek a szavak, mintha Krisztus a holt lelkeknek, vagyis, azoknak az embereknek prédikált volna, akik az ősidőkben, tehát akkor, amikor Nóé a bárkát építette, hitetlenek voltak. Nem értem ezt, és nem is tudom értelmezni... De nem tiltakozom, ha valaki úgy véli, hogy Krisztus, miután meghalt a keresztfán, leszállt a lelkekhez és prédikált nekik... Nem tudom azonban, hogy Szent Péter ezt akarta-e mondani.” (WA,12,367k). 

Péter 1. levelének ezt a rövid szakaszát valóban nehéz értelmezni. Több súlyos, megválaszolandó kérdést is felvetődik. Mire-kire vonatkoznak ezek a szavak? A Szentlélek bizonyságtételére, miután Krisztus már feltámadt a halálból? Továbbá: Kik ezek a börtönben lévő lelkek? A Nóé korában élő emberek, akiknek az engedetlensége miatt megbánta Isten, hogy embert teremtett? Vagy pedig gonosz lelkek, azok az istenfiak, akik Mózes 1. könyvének 6 fejezete szerint az embereket bűnbe vitték? Végül: Mit prédikált Krisztus? Evangéliumot, hogy megmentse őket, vagy a bűn és halál felett aratott győzelmét, vagyis ítéletet? Az e kérdésekre adott válaszok a szentírási hely és az Apostoli Hitvallás különböző értelmezéseit adhatják. Különösen is fontos számunkra annak eldöntése, hogy Krisztusnak a gonosz lelkek felett aratott végső győzelméről, vagy pedig az Istentől való elhagyatottság mélységeiről van-e itt szó; esetleg arról, hogy Krisztus az evangéliumot hirdette az ősidők engedetlen embereinek.

Érdemes ezeket a különböző értelmezési módokat egybekötni, de úgy hogy közben tudnunk kell: Péter apostol elsősorban nem a holtak birodalmának lelkeiről akar itt beszélni, hanem Krisztusról tesz bizonyságot, az ő váltságművének páratlan nagyságát kívánja érzékeltetni.  Kiindulópontként adódik Krisztus evangéliumhirdetése a holtak világában, amint ez a levél 4. fejezetében olvasható: „Mert a holtaknak is azért hirdettetett az evangélium, hogy megítéltessenek emberek szerint testben, de éljenek Isten szerint Lélekben” (6.v.). Hasonlóképpen az 1. rész is arról beszél, hogy az ószövetségi prófétákban már benne volt a Krisztus Lelke (1,10k.). A 3. fejezet 18-20. versei pedig kifejezik azt a bizonyosságot, hogy Krisztus gyülekezete biztonságban érezheti magát a holtak világának romboló erőivel szemben (vö. Mt 16,19: a „poklok kapui” sem vehetnek rajta erőt), mivel hit által ahhoz a Krisztushoz tartoznak, akinek a halálon aratott győzelme érvényes minden korszakban. A látható és a láthatatlan világot egyaránt egybe öleli feltámadásának ereje, mert a feltámadt Krisztus a holtak birodalmának (görögül: a Hádésznek) is ura (vö. Jelenések 1,18). Kálvin az Institúcióban ezt mondja: „Szükséges volt, hogy [Krisztus] a poklok csapataival s az örök halál iszonyatával is..., megvívja a maga harcát” (II,16,10)... Úgy harcolt, hogy felettük győzelmet aratott..., hogy ne féljünk a halálban azoktól, amelyeket a mi fejedelmünk legyőzött.” (II,16,11).  

A hitcikkely jelentősége. Kálvin így fogalmaz: „E [hit]cikk[ely]nek váltságunkra egészére nézve... nagy jelentősége van” (Inst. II,18,8). Úgy látszik, nem csak a „későn születettek” kegyelméről lehet beszélni (amint mondják a kommunista rendszer után született, ezért kollaborálással már nem vádolható nemzedékekről), hanem talán a korábban születetteknek szóló kegyelemről is. Ezért hálásak lehetünk a szirmiumi zsinatnak, hogy ezt a kis kiegészítést felvette az Apostoli Hitvallásba. Érződik, hogy ezek az atyák gondolkodtak, hittek és szerettek. Gondolkodtak azon, mi van az előttünk járó nemzedékekkel. Szerették őket, és reménykedtek abban, hogy nekik is valamiképpen a megváltó Krisztus közelében lehet a helyük. És mindenekelőtt hittek megváltó Uruk hatalmában, aki „bűnön, poklon, síron egyedüli győztes” úr. Ugyanúgy sok személyes, gyötrő kérdésünkre adhat nekünk is választ ez a néhány szó olyan emberi sorsokat illetően, akik már meghaltak, és valamilyen oknál fogva nem hallottak az evangéliumról, nem találkoztak Krisztussal.  Vigasztalóan tágölelésű ez a néhány szó. Nincs az a pokol, ahová Krisztus evangéliuma ne jutna el, nincs olyan ember, akihez a Krisztus által hozott evangélium el ne érne.

De mi a helyzet a gonosz lelkekkel? Nekik mit jelent Krisztus végérvényes győzelme? Az üdvösség minden embernek szól, de nem szól a gonosz, démonikus lelkeknek. A megtérő bűnösnek szóló feltétlen igen egyúttal a bűnre kimondott feltétlen nem, mert egyébként nem volna számunkra feloldozás. Ez a bűnnel szemben megvívott komoly és eltökélt harc, amelyet csak annak a Krisztusnak a nevében lehet megvívni, aki átélte a pokol gyötrelmeit.

Az Apostoli Hitvallás ezen hitcikkelye a holtakat is bevonja keresztyén hitünkbe. Ez végtelenül fontos egy olyan korban és társadalomban, amely kirekeszti magából a halált, nem akar róla tudomást venni, és így életünk egyik fontos dimenzióját veszíthetjük el. A középkorban még szokásban volt, hogy a templomot körbevette a temető, és a templomba vezető út a temetőn át vezetett. Ma már, természetesen, ez nem így van, és ez rendjén is van. A Szentírással együtt valljuk, hogy Isten nem holtak, hanem az élők Istene, mert az ő számára mindenki él (Lukács 20,38). Az Apostoli Hitvallás utolsó szava is ez: hiszem az örök életet. Az élet Isten első és utolsó szava, még ha közte ott van is a teremtményi halál.

Mmegjelent a Dunántúli Református Lap XVI. évfolyamának 1. számában (2012. Húsvét)