A közösségépítés új mérföldkőhöz ért a nagykanizsai reformátusoknál

A nagykanizsai testvérvárosi kapcsolatok ápolásában részt vesz a református egyházközség is. A közelmúltban a gylekezet küldöttsége a Kovászna-belvárosi Református Egyházközség ünnepségén vett részt. A Kanizsahír Közösség Portál beszámolója.

Divatos szóval élve kijelenthető, hogy gőzerővel folyik a közösségépítés a Nagykanizsai Református Egyházközség háza táján. A napokban arról értesültünk, hogy a program új fejezethez, mérföldkőhöz érkezett. A hír hátteréről Hella Ferenc lelkipásztort, a gyülekezet lelkészét kérdeztem.

— Úgy érzem, jól haladunk a közösségépítés terén. A gyülekezet életét továbbra is szisztematikus módon, átgondoltan próbáljuk szervezni. A három évvel ezelőtti nagykanizsai beiktatásom első időszakát jobbára a helyzetfelmérés töltötte ki. Látnom kellett, hogyan állunk, milyen erőforrásokkal rendelkezünk, milyen alapokról indulunk. Ragaszkodtam a pályázatomban feltüntetett közösségteremtő programomhoz, ezen belül a rétegalkalmak létrehozásához, amelyek jobban szolgálják a nagyközösségen belül egymás bátorítását, támogatását. Megtapasztaltuk, hogy az így kialakult kisközösségek hatékony működése kedvezően hat vissza az egész gyülekezet életére. Sok önkéntes munkatársat tudtunk ügyünknek megnyerni. Kedvező eredményeket értünk el segítségükkel eddig is az iskolai hittanoktatás terén. Gyülekezetünkből többen vettek részt a református cursillón és az alpha kurzusokon. Azzal, hogy a hittanoktatással bekerültünk az iskolákba, megsokszorozódott a különböző nyári táboraink létszáma. Falka Ottília tanítónő a nagykanizsai iskolákban, Letenyén pedig Csököly Józsefné óvónő végzi a gyermekek oktatását. 

— Úgy értesültünk, hogy az elmúlt héten a közösségteremtő programmal sikerült átlépni a trianoni határvonalat is.

— Igen, ezzel egy komoly mérföldkőhöz érkeztünk. Nehezen jött létre, de végül sikerült létrehoznunk egy találkozót a Kovászna-belvárosi Református Egyházközség gyülekezet tagjaival, akik a napokban ünnepelték templomuk alapkőletételének kétszázadik évfordulóját. Az ottani lelkipásztor, Balogh Zoltán — aki teológiai éveim alatt szobatársam volt a kollégiumban — jelezte, örömmel vennék, ha ezen az ünnepi alkalmon részt tudnánk venni. A felkérés nagy megtiszteltetés volt, mert eme alkalomra semmilyen egyházi méltóság nem kapott meghívást, csupán minket vártak. Mindketten úgy véljük, hogy a testvérvárosi kapcsolatnak újabb tartalmat ad, ha gyülekezeteink és azok tagjai is ápolják ezt a kapcsolatot.

— Milyen volt az út?

— Fárasztó! Fárasztó, mert nagyon messze van Kovászna; közel ezer kilométert kellett buszoznunk. Próbáltuk ezt a hosszú utat is maradandó élményekkel, emlékekkel megtölteni, éppen ezért útba ejtettünk néhány történelmi nevezetességet, melyek szervesen kapcsolódnak magyarságunkhoz. Először Kolozsvár belvárosában sétáltunk, ahol Mátyás királyra emlékeztünk, majd a tordai sóbányát néztük meg. Később Korondon is megálltunk, majd közel egynapos buszozást követően, pénteken este érkeztünk meg Kovásznára. 

Egy emléktáblát vittünk magunkkal, amire az első korinthusi levél tizenötödik részének ötvennyolcadik verse volt felírva: „Atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában, tudván, hogy a ti munkátok nem hiába való az Úrban!” Ezzel az idézettel szerettük volna az ottani embereket további helytállásra biztatni. Emléktáblánk a helyi templomkertben egy talapzatra a kopjafa mellé felerősítve a sziklába került. Így már a két tárgyiasult emlékezet a továbbiakban egy emlékműként dicséri az Istent és az ottani magyarok, a székelyek kitartó és hősies helytállását. 

— Hol kaptak szállást, az elkövetkező napokban milyen programok voltak?

— Szerető barátokra, testvérekre találtunk az ottani gyülekezeti tagokban; ők láttak vendégül minket. Ez a testvériség egész ottlétünk alatt megnyilvánult.

Másnap, szombaton reggel Sepsiszentgyörgyre mentünk, megtekintettük a Székely Nemzeti Múzeumot, majd Csomakőrösre kirándultunk, ahol megnéztük azt a templomot, amelyben Kőrösi Csoma Sándort keresztelték. Ellátogattunk az emlékházba is, ahol a magyarok őshazáját kutató világszerte ismert és tisztelt nyelvtudós kutatási eredményeibe, kutatásának emlékképeibe, relikviáiba nyertünk betekintést. Kirándulásunkat követően a kovásznai polgármester vendégszeretetét élvezhettük, aki bőséges ebédre invitált minket. Délután egy kórustalálkozón, pontosabban a városi kórusok találkozóján vettünk részt, mely közös vacsorával, késő estig tartó nótázással végződött.

A vasárnapi ünnepi istentiszteleten közel nyolcszázan vettek, vettünk részt. Az ünnepi alkalmat követően a helyi lelkipásztor kérésére én áldottam meg a most leleplezett, felavatott emlékművet. Majd székely testvéreink vendégszeretete jeléül ismét díszebédet kaptunk, amit nagyon jó hangulatú, bensőséges beszélgetés követett. 

— Az elhangzottak alapján ez egy tartalmas, remek hangulatú kirándulás volt. Lesz-e, ha igen, mikor folytatás?

— A változatos út különféle hatással volt ránk. A látnivalók, a történelmi nevezetességek szellemünket pezsdítették, szívünket, lelkünket melengették. A fogadtatás, az emberek szeretete, az ellátás pedig érzelmileg adott óriási feltöltődést. 

Folytatásként a kovásznaiak jönnek majd hozzánk; hogy pontosan mikor, azt nem tudjuk még. Lehet, hogy éppen a Kanizsai Napok alkalmából jönnek el a többi csoporthoz, szervezethez, fellépőkhöz csatlakozva. Igyekszünk majd tartalommal megtölteni vendégeink látogatását. Bízom abban, hogy mindkét gyülekezet életében ezek az alkalmak, találkozások arra is jók lesznek, hogy elmélyítsük kapcsolatunkat, megerősödjön bennünk a közösséghez való tartozás felemelő érzése. Példa is adódott erre most, hiszen volt közöttünk olyan ember, aki először vett részt ilyen lehetőségben, alkalmon, de már jelezte, hogy legközelebb is jön és ennek a közösségnek kíván tagja lenni.