Őrállóként helytállni - Pro Pannonia Reformata díjat kapott Dr. Papp Vilmos

A Dunántúli Református Egyházkerület jubileumi évét lezáró ünnpei istentiszteleten Csajági Dezső nyugalmazott lelkipásztor, valamint Dr. Herczeg Pál és Dr. Papp Vilmos nyugalmazott lelkipásztorok, a KRE-HTK professzorai vehették át az Egyházkerület által alapított Pro Pannonia Reformata díjat. A következő napokban az ünnepi közgyűlésen elhangzott laudációk alapján ismertetjük a kitüntetettek életútját. Ma Dr. Papp Vilmos laudációját olvashatják.

Dr. Papp Vilmos tiszteletes urat 1959. óta ismerem, Ő akkor, mint szombathelyi segédlelkész beszervezett az ifjúsági körbe. Kapcsolatunk azóta is töretlen, ezért talán hitelesen szólhatok egyház és gyülekezetépítő munkájáról, amelyet 26 éven át az Őrségben hűséggel végzett.

Dr. Papp Vilmos 1932-ben született Budapesten, értelmiségi családban, édesapja dr. Papp Kálmán orvos volt. A teológiát 1951 és 1956 között végezte, még abban a szerencsés évfolyamban, amely még hallgathatta Ravasz László homiletikai előadásait. Tanulmányai során különösen az ó-testamentumi tudományokban mélyedt el oly szinten, hogy abszolválás után dr. Pap László professzor meghívta tanársegédnek az ó-testamentumi tanszékre. Sajnos az ígéretes tanári és tudományos pálya 1957. decemberében megszakadt, mivel a forradalmat követő megtorlás egyházunkat is elérte, s ennek következtében dr. Pap Lászlót és Papp Vilmost is eltávolították az akadémiáról. Rövid balatonfüredi és szombathelyi segédlelkészség után 1960-ban az Őrségi Bajánsenyére került, az ekkor nyugalomba vonuló apósa, Szűcs László helyére. 

A hatalom azt gondolta, hogy ha ide, ebbe a távoli faluba száműzik, sok vizet nem fog zavarni, az egyház itt amúgy is el fog sorvadni. De tévedtek, mert az Úristen másképp gondolta! - Az Őrség, amely ebben az időben a kuláküldözéstől, tsz – szervezéstől, határzártól megnyomorított elöregedő vidék volt, Papp Vilmos számára Istentől rendelt kihívást jelentett. Ő nem keseredett el, hanem nekifeszült a munkának. Felmérte az állapotokat, elkezdte a családlátogatásokat, bevezette a házi istentiszteleteket, felújította a hitoktatást és a presbiterekkel való foglalkozást. 1974-ben a „bokrosítások” révén már 32 szórványközségre nőtt az eklézsia, amit gondoznia kellett. Nem csoda, hogy több autó is elkopott a rázós szolgálati utakon, de már voltak eredmények, az ellenszelek ellenére nőtt a templomlátogatók és a hittanosok száma. – A lelki ébresztéssel párhuzamosan az egyház romló ingatlanainak felújítása is elkezdődött. Rendbe tették a kerkáskápolnai imaházat, gazdagítva egy Sylvester János kiállítással, kívül-belül felújították a bajánsenyei templomot és parókiát, mellé imatermet varázsoltak egy istállóból, villamosították elsőként a harangokat, helyrehozták az omladozó veleméri templomot, és megszépült a kerkafalvi templom is a 70 éves jubileumára. 

Igyekezett a gyülekezet öntudatát is erősíteni, ezért emléktáblát állítottak az elfelejtett templom és iskolaépítő nemesnépi Zakál Györgynek és az őrségiek védelmezőjének Pálóczi Horváth Ádámnak. Megörökítették a II. világháború áldozatainak neveit a templomban, ami 1978-ban még csaknem tiltott volt. Kopjafát állítottak a gályarabok emlékre, az imateremben pedig rendszerese voltak a kiállítások. 

A gyülekezet helyzetéből adódó elszigeteltségén azzal igyekezett segíteni, hogy rendszeresen szervezett kirándulásokat az ország különböző vidékeire, más gyülekezetekkel való találkozásra, nevezetességek megtekintésre. Különös jelentőéggel bírt a közeli, határon túli reformátusok meglátogatása az akkori Jugoszláviában /Drávaszög, Muravdék/ és az ausztriai Felsőőrön. Ezt az úttörő missziót a felsőbbség nem nézte jó szemmel. 

A kultúra értékeiből is részesítette híveit: - a falusi református is legyen tájékozottabb, legyenek szellemi élményei. Neves embereket hívott meg, - mint Lőrincze Lajos, Béres Ferenc, Faragó Laura, Csernus Mariann, Tüskés Tibor, Ecsedy Aladár, és még Moldova György is megfordult körükben, mikor „Az Őrség panaszát” és a „Negyven prédikátort” írta.

Amíg a nappalok a gyülekezet ügyeinek intézésével teltek, addig az esték az önképzésre és az írásra szolgáltak. 1966-tól készült a disszertációjára, de ezt az illetékesek rendre elodázták, Svájcba sem mehetett ki a témavezetőjéhez. (A címet csak 1992-ben kaphatta meg!) Közben rendszeresen írt a Reformátusok Lapjába, a Jugoszláviai Reformátusok Évkönyvébe, a Hit és Jövőbe, publikált a Vasi Szemlében, a Teológiai Szemlében, a Confessióban és másutt. 

1985-ben megválasztották a Kőbányai gyülekezet lelkészévé, ahol folytatta gyülekezetépítő munkáját. Itt is felújította a templomot és a parókiát. 1992-től rendszeres óraadója volt a Budapesti Teológiának ó-testamentumi témakörben (exegezés!) 10 évig. 2007-ben 75 évesen ment nyugdíjba, de nem nyugalomba. Gyakran tart előadásokat, néha még az Őrségben is, rendszeresen ír a Presbiter című lapba. Az utóbbi években sorra jelentek meg könyvei, jelenleg 14-nél tart. Terjedelmük és témájuk különböző, csak néhány cím: Egyetemes papság, Nehéz bibliai helyek, 41 prédikátor, Őrállók – mind egy 50 éves lelkészi szolgálat gazdag termései. 

Dr. Papp Vilmos élete és munkássága példaértékű arra nézve, hogy miként lehet reménytelen és csüggesztő viszonyok közt ellenszélben is Őrállóként helytállni a strázsán. Ugyanis vallotta: – „nem igaz azaz állítás, hogy a magyarországi református egyháznak szórványaiban kellene elvéreznie. Ellenben vallotta azt a bibliai tanítást, hogy az egyház számára természetes életforma a diaszpóra létforma”. Bizony mondom szolgálata nem volt hiábavaló az Úrban. Gratulálunk a kitüntetéshez és Isten áldását kérjük további életére és munkálkodására. 

A szerző az Őrségi Református Egyházmegye gondnoka