„...megfehérítették ruháikat a Bárány vérében."

Tegnap volt Balatonfüreden nagytiszteletű Benkő András egykori szentkirályszabadjai, litéri majd szentgáli, városlődi és kislődi lelkipásztor és családtagjainak urna elhelyezési hálaadó temetői istentisztelete. A tovább mögött az elhangzott igehirdetést olvashatják.

…Ezek azok, akik jöttek a nagy  nyomorúságból,

és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.

(Jelenések 7:14b) 

Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért!

(II.Korintus 9:15) 

Három urna áll előttünk. Bennük három Testvérünk hamvai, Akiket szerettünk, míg itt lehettek. Az ismert körülményekre való tekintettel is, mindjárt így elöljáróban meg kell állapítanunk: Rájuk és remélten ránk is ugyanúgy vonatkozik a Jelenések könyve Igéje: „…Ezek azok – Ők és mi mindannyian vagyunk azok -  akik jöttek a nagy  nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.”

      Három urna – három életsors. Külön-külön és együttesen. Édesanya és két Fia, akik édes Szüleik szemefényei voltak, míg együtt volt a Család. Ellentmondásos életpályák együttes üzenetét tartalmazzák az urnák. A most még kegyelemből maradóknak, szegény mindnyájunknak üzenetek ők, ez urnák, amelyek lelkünket a Teremtő Isten felé fordítják és ajkunkra adják a könyörgő szót: Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!

      Az áldozatos lelkű Édesanya a nagytekintélyű Vámos Géza egykori balatonfüredi esperes-lelkész parókiájáról indul élete boldogulása felé. Házasság és majd a kétszeres gyermekáldás ideje érkezik el. Az első Fiú felcseperedését követően – jó magyar emberhez illőn - a lovak szerelmese, Öccse pedig az áldott emlékezetű Nagyapa nyomdokaiba lép és lelkipásztor lesz. Sikerek és kudarcok, örömök és gondok a maguk dialektikus feszültségében, folyton váltakozva jelentkeznek a Család életében. Kinek-kinek megvan a saját keresztje és megvan a közösségivé vált nyomorúsága. De az erős hitű Édesanya imádságos szeretettel köti a Családban mindenkinek a lelkére az apostoli Igét: „Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.” (I.Korintus 10:13) Mindig Ő, az édes jó Anya segít, ahol csak tud. Így lehetséges egyebek között az is, hogy ez az áldozatos lelkű Édesanya másfél évtizeden át  orgonál az istentiszteleteken a szentkirályszabadjai templomban. Csak hogy ezzel is szolgáljon.

      Az első Fiú távolléte miatti fájdalom és a kisebb Fiú szolgálatával összefüggő aggodalom tanyát ver a szülői házban. Az imádkozó Édesanya nem szűnő könyörgése tartja, erősíti a nehéz életpályákon küzdő-küszködő Gyermekeket.

      Aztán 2001. október 19-én ugyanitt álltunk ugyanígy, mint most. Az  Édesapát  temettük,  Aki az Aradi Tizenhármak kivégzésének napján távozik az örökkévalóságba. Hangzik az Ő magaválasztotta Igéje, melynek üzenete egész életében a legfontosabb dolgok közé tartozott számára: „…Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ésaiás 43:1) A Hitveséhez hasonlóan szintén ároni sarjból származó Édesapa erős hittel készült fel az elmenetelre és nyitotta meg a távozások sorát. Hiánya tovább növelte a Család, az Édesanya és Fiai gondfelhőit. 

      A fiatalabbik fiú, András, a tehetséges, kitűnő lelkipásztor, egy életpálya-kudarc terhe alatt  kínlódva, elébb szolgálatképtelenné, majd teljesen befeléfordulttá válik. Hamarabb hallja meg a  hazahívó szót, mint bátyja.  2007. június 8-án hirtelen és értelmetlen halállal távozik. Egykori szeretett Gyülekezete, Szentkirályszabadja templomában hangzik a vígasztaló Ige: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram…” (Zsoltárok 130:1,29 Majd felsír a dicséret: „Mellőlem el ne távozz, ha majd  én távozom…”

      Egy éve, 2011. október 21-én  követi az odaátra való átmenetelben a nagyobb fiú, Ákos is.

      Itt már nehéz könnyek nélkül beszélni a történtekről, még az Ige kontinuumába, mérlegére és sodrásába helyezve is e Család drámáját. Merthogy már idejekorán megfogalmazódott az Édesanya kérése: majd ha eljön az Ő ideje is, együtt helyezzük el mindhárom urnát a családi sírba, az Édesapa mellé. Ezért vagyunk most itt.

      Így állunk hát itt fájdalmasan és mégis reménykedve a kegyelem vígasztalásában. Annál is inkább, mert ma így hangzott az első Ige: „…Ezek azok, akik jöttek a nagy  nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.” Ezek, vagyis ezek, akiknek portestét zárja e három urna és velük együtt természetesen mi magunk is.

      Bizony, nagy nyomorúságból mentek el Ők, a Szeretteink és nagy nyomorúságból jövünk – s ki tudja, még milyen nagy nyomorúság felé megyünk - mi magunk is. A megváltó kérdés azonban az – s ezen múlik a mi feltámadásba vetett reménységgel való vígasztalódásunk - hiszünk-e a kegyelemben, a bűnt elvevő krisztusi váltságban? Ha igen, akkor nem lehet tovább kétségünk afelől: elment Szeretteink már megmosattak a Bárány vérében.

      Azonban a gyász órájában azt is világosan látnunk kell, csak úgy lesz teljessé a mi vígasztalódásunk, hogyha folyamatosan könyörgünk egymásért, szegény magunkért, azokért, akik ma még az itteni nagy nyomorúság menetelői között botladozunk a földi tereken.

      Dávid király így imádkozik bűnbánati zsoltárában: „Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet!...  Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál.” (Zsoltárok 51:3,9) Arany János: „Szondi két apródja”  című költeményében azt mondja: „…Jézusa kezében kész a kegyelem: / Egyenest oda fog folyamodni.” A patmoszi látnok, szent János apostol pedig már az eredményt közli, amikor kijelenti: „…Ezek azok, akik jöttek a nagy  nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.” Ez a  mi egyetlenegy reménységünk most ebben a pillanatban. Hogy a Jézus Krisztus vére kifehérítette és kifehéríti folyamatosan a vétkeinket. Így járulhatunk a kegyelemi trónushoz.

      Ezek után jön most már a második, a szentpáli Ige. Az eddig elhangzott gondolatoknak még csak a továbbfejlesztése, a végkifejlete ez: „Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért.” Hát persze! A Szentlélek Igével magyarázza számunkra az Igét. Krisztusi magaslatra emeli vígasztalásra szoruló gondolatainkat. „Az Istennek pedig…” Ez azt jelzi, hogy mi eddig mintha nem is annyira Istenről beszéltünk volna. Hanem magunkról. A vesztesekről, kik siratjuk a szerető drága jó Édesanyát, Nagyanyát és Fiait. Közben az igazság az, hogy az ember magát siratja a veszteségben.

      De most itt van ez a szó: pedig. „Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért.” Felfogtátok, felfogtuk: kitől is jött az a kimondhatatlan ajándék, hogy addig, ameddig, de élvezhettük a szeretetüket? Egyedül az Úrtól. Ha nem Tőle jöttek volna Szeretteink, nem ilyen jók lettek volna. De Tőle, az ajándékozó Úrtól jöttek! Most azért – a pedig szócska elhangzása után – rajtunk áll a sor: miként viselkedünk, amikor el kell fogadnunk, hogy Isten bizony elvitte Őket tőlünk.

      Elvitte Őket oda, ahol másak a létviszonyok, másak az értékek, másak a mértékek, másak az együtthatók, másak a kilátások: az Ő örökkévaló birodalmába. Ahol „…az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé…” (Jelenések 21:4)  Hát venné valaki a bátorságot, hogy megkérdőjelezze: Isten kegyelmesen cselekedett? Nem hiszem! Igaz, atyai szeretetéből másként cselekedett, mint ahogyan mi azt szerettük volna. De hát tudjuk az isteni szót: „…Nem az én gondolataim a ti gondolataitok…így szól az Úr!” (Ésaiás 55:8)        

      E három beszédes urna így hirdeti ma nekünk a kegyelem, a feltámadás és az örök élet evangéliumát. Hogy a Vígasztaló Szentlélek tudatosítja most már bennünk: való igaz, mindannyian így jövünk egyszer a nagy nyomorúságból s Krisztus megváltott gyermekeiként, vére által megmosottakként és megfehérítettekként készülhetünk elébe. Így lesz kerek egésszé az életünk története, az örök életünk története. Azért hát „az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért.”

      Így induljunk el ma, András napján innen a temető sírkertjéből a holnapután kezdődő Ádvent felé. Hogy a könnyeink prizmácskáin át is lássuk az Ádvent Urát, a Megváltó Úr Jézus Krisztust, az Ádventet váró költő szavával „…a fényest, nagyszerűt...” (Ady Endre: „Az  Úr érkezése”)   Aki a nagy nyomorúságból jövőket vérével megmossa, megfehéríti, bűneiket eltörli. Majd hangzik ajkáról az idvezítő szó: „Aki…fehér ruhákba öltözik…nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt.” (Jelenések 3:5) Ezért mondjuk mi is most már a mi kegyelmes mennyei édes Atyánknak: „Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért.” Ámen!  

      Urunk, Istenünk! Amikor kegyelmesen reánk tekintesz most a mennyből, jóságos édesatyai szavad gyógyír a sebzett lelkünkre: „…Ezek azok,  akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.” (Jelenések 7:14) Ó, mennyire rá vagyunk szorulva a Bárány, Jézus Krisztus bűneinket kifehérítő áldozatára, váltságára! Áldott légy, hogy alázatosan elfogadhatjuk: mi most még maradhattunk, de eltávozott Testvéreink már előre mentek oda, ahol az örökkévalóság mennyei viszonyai közepette az angyalokkal együtt magasztalnak Téged.    

      Hálát adunk Neked Dr. Benkő Ákosné született Vámos Jolán, Benkő Ákos és Benkő András testvéreink itteni életéért.

      Arra kérünk, édes Atyánk, vígasztald meg minden Ő Szeretteiket. Hogy kapjanak Tőled mennyei erőt a gyász terhének elhordozásához:  az Unokák, a közeli és távoli Hozzátartozók, Rokonok, Barátok, az Értük imádkozó   Gyülekezetek   és   mindnyájan,   akik   a találkozásig szeretettel őrízzük szívünkben az emléküket.

      Legyen áldott érte szent neved, hogy Igéd által hirdettetett közöttünk itt és most a feltámadás és az örök élet evangéliuma. Hogy tudjuk, hitvalló módon, hányadán állunk az elválás kérdésével.

      Kérünk, áldj meg a feltámadás és az örök élet reménységével mindannyiunkat, akik e temetői istentiszteleten azonosultunk a Hozzájuk tartozókkal a gyászban, hogy most már Velük együtt bizonyságtételként és könyörgésként tudjuk kimondani Neked, Urunk:    

Nincs kétségem, megvígasztaltál,

Erősítéd én szívemet,

Könyörgésemben meghallgattál,

Érzem már szent kegyelmedet.

Én Istenem, én Istenem,

Irgalmazz kérlek énnekem!

(223. dicséret 6.)

Ámen!

Elhangzott Balatonfüreden, 2012. november 30-án Dr. Benkő Ákosné született Vámos Jolán, Benkő Ákos és Benkő András urna elhelyezési hálaadó temetői istentiszteletén. Igét hirdetett: Nagy Lajos szentgáli lelkipásztor 

Soli Deo Gloria!