Nem haltak meg ők - Hogyan lett március 15. tanítási szünet a Pápai Kollégiumban? (Ólé Sándor visszaemlékezése)

Szép volt minálunk a március 15-e. Itt kapott olyan tüzet a pápai diák, amely el nem hagyta őt egész életében. Egy hibája azonban mégis volt. Ez a hiba pedig az volt, hogy március 15-én délelőtt még iskolába kellett mennünk. Csak március 15-ének délutánjára és 16-ának délelőttjére szorítkozott a vakáció.

Pontosan a századfordulón, az ötödik osztályosok között volt három fiú, aki ebbe nem akart belenyugodni. Ez a három fiú volt: Kiss Zoltán, Világhy András és Ólé Sándor. Kiss Zoltán a kákicsi papék keménykoponyájú fia, Világhy András a lázi-i botos ispánék fia, Ólé Sándor pedig a kis csóri parasztfiú. Március 14-én este azt mondom én a másik kettőnek, amint a konviktusi vacsorához ülünk: 

– Hát az meg hogy lehet, hogy nekünk holnap reggel iskolába kell mennünk? Március 15-én reggel, Pápán, iskolába menni! Ez képtelenség. Valamikor, a legelső március 15-re, Petőfi és Jókai március 15-ikéjére, a 48-as március idusára, a pápai Kollégium válaszolt legelsőbben, mert ennek ifjúsága március 16-án este fáklyás felvonulást rendezett a Szélesvíztől a Fő térig. Mi pedig itt kushadunk most, nem merünk megmozdulni, hanem beülünk holnap reggel az iskolapadokba, és ott ücsörgünk, szürkén pislogva ki az ablakon, mint a verebek a fészkükön, sőt még a verebeknél is szürkébben.

Na hiszen! Felpaprikázódott erre Kiss Zoltán és Világhy András s rácsapva öklükkel az asztalra, kijelentették, hogy nem ülünk be holnap az iskolapadokba! Felpattantunk a helyünkről s odajárultunk azokhoz a négyes asztalokhoz, amelyeknél osztálytársaink ültek, s így szóltunk hozzájuk: 

– Fiúk! Holnap reggel 8 órakor, amint elkezd becsengetni Tóth Ferenc bácsi, szépen sorba állva, a Kossuth nótát énekelve, elhagyjuk az osztálytermünket és kivonulunk a kollégiumból. Könyvet nem hozunk magunkkal. Helyeslitek ezt?

– Helyeseljük! – mondták rá lelkesen valamennyien. Megteszitek? Megtesszük! Válaszoltak, s a szemükből láttuk, hogy hihetünk bennük. Ekkor bekapva hamar a levesünket, felkerestük a hetedikeseket. elmondtuk nekik tervünket és megkérdeztük őket, hogy velünk tartanak-e? Czeglédy Sándor, Eötvös Sándor és Végh János adták rá kezüket a hetedikesek nevében, hogy velünk tartanak.

Elérkezett a másnap reggel, a március idusának dicső reggele. A konviktusi reggeli után, ¾ 8-kor, már valamennyien ott voltunk a termünkben, izgatottan váruk a 8 órát. A mi helyzetünk volt a legizgalmasabb, a legkényesebb és a legveszélyesebb. Mert nekünk pontosan latin óránk lenne 8 órakor, és nekünk a latint pontosan Kis Ernő igazgató úr tanította, aki minden tanár között a legpontosabban járt be az óráira, úgy, hogy csengetéskor már útban volt a termünk felé. Már most, ha csak egy másodpercet késünk is, és ott lep meg bennünket a termünkben, akkor végünk van. Akkor ott ragadunk könyv nélkül a latin órán, a többieket pedig becsaptuk, holott mi kezdeményeztük a kivonulást. Volt néhány zsidó fiú, aki akadályul szolgált, mert kijelentették, hogy nem tartanak velünk. Volt köztünk egy kis gyönge, púpos fiú, név szerint Lázár Károly, jeles tanuló, aki azon a tavaszon meg is halt; ez félt, remegett és sírt, hogy ő nem mer velünk jönni. Így teltek a percek, miközben mi ott álltunk a padsorok között, indulásra készen, ki-ki a maga ülőhelye mellett, hallgatva a saját szívverését.

Egyszerre elérkezett a nagyszerű pillanat. Felcsendült a csengő szava élesen a földszinten, híva, küldve bennünket a terembe, órára, tanulásra, számadásra. Én pedig elkezdem a vérforraló kuruc éneket: “Kossuth Lajos azt üzente: elfogyott a regimentje!” Azon pillanatban mindenki átvette az éneket és indultunk. Világhy András vállára kapta a kis púpos Lázár Károlyt, és úgy indult. Az elsők kivágták az ajtó mindkét szárnyát, és – a kinyílt ajtó előtt ott állt Kis Ernő igazgató úr. 

Kis Ernő igazgató úr – az áldott lélek – humoros ember volt. Két térde közé kapva botját és Liviuszát, elfoglalta posztját az ajtó küszöbén. Nem úgy, hogy “lélek az ajtón se be, se ki”, hanem úgy, hogy odaállt a küszöb közepére, és megadta mindenkinek, ami illette: a titulust és a pofont. Mert mi kettesével hagytuk el termünket, az igazgató úr jobb- és balkeze felől. Az igazgató úr pedig mindenkinek lekent egy pofont, egyiknek jobb-, másiknak bal kezével, egyenlőképpen, s mindenki megkapta titulusát: “Hát te, te szemtelen!” Ezt is egyenlőképpen. Nem volt benne személyválogatás. Mi azonban a pofon és a titulus birtokában kiosontunk, illetve kisurrantunk az igazgató úr keze alól s a folyosón ismét sorban állva folytattuk a megkezdett Kossuth nótát, melyben benne dörömbölt a szívünk és szabadságszerelmünk: “Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni! Éljen a magyar szabadság! Éljen a Haza!”

Éneklés közben észreveszem, hogy a kollégiumi falak nemcsak a mi énekünket verik vissza a második emeleten, hanem lentről is továbbítják az áldott hangokat mihozzánk. Zeng-zúg a Kossuth nóta mindenfelé a Kollégiumban, de úgy, mint egy riadó, amelynek harsogása nemcsak feltüzel, hanem fel is emel bennünket. Kollégiumostól együtt a végtelen magasságba! Érzem, hogy tűz van a csontjaimban, lángol a nyelvem, és szárnyaim vannak, melyekkel repülök fel a légbe, a végtelen felé, hol máskor pacsirták, szoktak énekelni. Pacsirták énekelnek a Kollégium folyosóin, fent is, lent is, kis pacsirták, kis szecskák, kis diákok és nagydiákok, mindenféle diákok, még a teológusok is, aki él, talpon mind, mind, az egész Kollégium!

Mire mi a második emeletről leértünk a völgybe, a földszintre, akkor már ott volt az egész Kollégium ifjúsága. Még a nyolcadik osztály is, egytől-egyig mind! Pedig nekik nem is szóltunk; mert ők érettségi előtt állnak, hát nem akartuk zavarni őket. Mégis velünk jöttek, mert belekapott szívükbe, a húsukba a tűz, a márciusnak szent tüze. Aki ezt még nem kóstolta, nem tudja, mi az, mikor az ifjúság szívébe, akárcsak orrába a föld szaga, belekap a tűz, a honszerelem és szabadság mámorító szent tüze, és égnek a fiatalok, mint lobogó fáklyák. Mi is ilyen lobogó fáklyák voltunk, mikor leértünk a főkapuhoz.

Mikor pedig már az utcán voltunk, s onnan, meg a promenád felől a szabadságszobor köré gyülekeztünk, hogy ott elénekeljük a Himnuszt, Geöber Kari, a mi osztálytársunk, hirtelen és váratlanul odaugrik a szabadságszobor lépcsőjére, és elkezd szónokolni. Hogy mit, azt ő maga se tudta. Csak a tűz hajtotta, hát szónokolt. Nem tudta, és mégis volt értelme. Óriási értelme, amit mindenki megértett; amivel mindenki egyetértett. Pedig közben egyre gyülekezett a térre a nép, annyira, hogy megtelt közönséggel, és mint egy táltost, úgy hallgatta Geöber Károlyt, az ötödikes diákot. Arról beszélt, hogy nem haltak meg ők. Kik nem haltak meg? Petőfi és Jókai, és a többiek, a márciusi hősök, a márciusi dicsőek. A 48-as és 49-es honvédek, kik a szabadságharcban elestenek. Az aradi vértanúk, kiket diadalmámorában a Habsburg dinasztia s az osztrák őrület kivégeztetett. És mindazok, akik a sötét elnyomás alatt a kamarilla bosszújának áldozatul estek – élnek! A testet megölhették, de a lelket nem. Élnek ők, itt lobog a lelkük mibennünk! Így beszélt Geöber Kari, a mi édes kis osztálytársunk; pedig mikor elkezdte, nem tudta, mit fog mondani. És mikor elénekeltük a Szózatot, a közönség megittasult lélekkel távozott. Mi pedig, mint egykor, ismét lementünk a ligetekbe s ott folytattuk az éneklést, szavalást és szónoklást.

Este a színházban azt suttogták a fiúk, hogy az V. osztályt megtizedelik. Rossz éjszakám volt, mert gondoltam, hogy ha kicsapás lesz, elsősorban minket hármónkat csapnak ki, akik értelmi szerzői voltunk az egész várost felbolygató kivonulásnak. Küzdöttem magammal. Egyik pillanatban azt gondoltam: eh, az mégsem lehet! Nem hiszem, hogy Kapossy tanár úr, Győri tanár úr, sőt maga Kis Ernő igazgató úr is hozzájáruljanak a mi kicsapásunkhoz! Lehetetlen! A másik pillanatban elöntött a forróság: hátha mégis!

Azért nagy szurkolások között mentünk másnap délután az iskolába. Minden ajtónyíláskor azt hittük: most jön Ferenc bácsi, hogy menjünk az igazgató úr elé! De nem jött. Na, majd holnap. Lehet, hogy holnap egyenesen a tanári szék elé citálnak bennünket. Eljött a holnap. Bizony nem ment le a reggeli a torkomon. És akkor se jött értünk Ferenc bácsi. És sohasem jött értünk, sohasem hívtak minket se igazgató úr, se tanári szék elé, soha meg nem kérdeztek bennünket, hogy mertünk március 15-én iskolai törvényt áthágni, passzolni, forradalmat csinálni!

Azóta élt és állt az az ünnepi forma, mely szerint a mi diák utódaink mintegy öt évtizeden át ünnepelték március idusát. Mert a következő évben – tehát 1901-ben – már jóelőre kiírta Kis Ernő igazgató úr a hirdető táblára, hogy március 15-én egész napos szünet lesz, amikor is délelőtt 9 órakor templomba megy az ifjúság. Erre határozatot hozott a Képzőtársaság, hogy délelőtt 11 órakor pedig ünnepélyt rendez a szabadságszobor előtt. A következő évben már a Jókai és Petőfi ház előtt is tartottunk ünnepélyt az õ emléktábláik megkoszorúzásával. Pár év alatt kialakult a végleges forma: Ünnepi istentisztelet a templomban, ünnepély a szabadságszobor előtt, ünnepélyes megkoszorúzása Jókai és Petőfi emléktáblájának, ünnepi díszebéd a Konviktuson a tanári kar részvételével és este díszelőadás a színházban, utána táncmulatság az Arany Griff nagytermében. De ez még nem is teljes felsorolása a március 15-e műsorának. Hát a jelmezes főpróba március 14-én délután, melyen ott volt az egész ifjúság és sok érdeklődő az alsóvárosból!

Szép volt ez. Csodálatosan szép. És szép a tanári kar. Áldás emlékére!

(Ólé Sándor: Pápai diákemlékek. Pápa, 2004. 148–151.)