„Nekem a dunántúliság egyfajta családiasságot jelent”

2013. március 8-10. között tartotta tavaszi konferenciáját a Dunántúli Református Nőszövetség. A találkozó egyik főelőadója, Köntös László, a Dunántúli Egyházkerület főjegyzője volt, aki a „Református magyar vagyok” mottója alapján önazonosságról, identitásharcokról, a hagyományok és a közösség szerepének felértékelődéséről beszélt. Az előadás után egy rövid beszélgetésre kértem fel Főtiszteletű urat. 

Elég sok közönyt látok az emberekben identitásuk kérdésében. Az emberek élik a mindennapjaikat és nem tudatosítják az élet keretét, nem kérdeznek rá, ki vagyok én. 

Ez teljesen így van. Az emberek jelentős része nem foglalkozik ilyen típusú kérdésekkel. Máról holnapra él, örül, hogyha fönntartja magát úgy-ahogy. Ezek olyan komoly kérdések, amelyek inkább az emberek kisebbségét érdeklik.

Gondolom, a tudatosításban van feladatunk nekünk, nőszövetségeseknek. Tudunk-e valamit tenni, tudunk-e ráhatni a társadalomra?

Abban a kijelentésben, miszerint református keresztyén vagyok, erő van. A tudatosítás lényege is ebben áll, mert ez a kijelentés ma jelent valamit. Mégpedig nem valamiféle túlvilágiságot, valami valóságtól való elrugaszkodást jelent, valami létezést a lila ködben, hanem igenis a mai magyar valóságról szól, mert ezzel az önmeghatározással azonosulok valamivel és elhatárolódom dolgoktól. Tehát alapvető fontosságú, hiszen, amint mondottam is, a mai világban identitásküzdelem folyik, és meg kell őrizni magunkat, ami azt jelenti, saját identitásunkat kell megőrizni.

Nőiségünk szintén része identitásunknak. Csakhogy a gazdaság, a társadalom egy része azt kívánja, felejtsük el, hogy nők vagyunk, mert a munkaerő számít. Ebben a felfogásban munkaerő vagyok és nem nő.

Ez így van. A szexuális identitások felszámolódása tipikus mai jelenség. Ahelyett, hogy erősítenék az identitásokat, a női szerepeket, értéknek állítanák be, hogy érték anyának lenni, érték családban élni, ehelyett olyan filozófiákkal találkozunk, amelyek arról beszélnek, miszerint ezek a hagyományos, tradicionális értékek érvényüket vesztették. Azt állítják, nem érdemes ma már ezekkel foglalkozni. A nők jelentős része ezt el is hiszi. Ez jelentős probléma. 

A nőszövetséget érinti következő kérdésem. Rádöbbentünk arra, hogy sokszor az vagy, akinek mutatod magad. Mivel mögöttünk nem áll sem pénz, sem fizetett munkaerő, ezért kevésbé tudjuk megmutatni magunkat, s úgy tűnik, mintha kisebb értéket képviselnénk, mint amit valójában képviselünk. Nem ellentmondás ez?

Ez egy érdekes megfigyelés. Én azt látom, hogy a nőszövetségek, női csoportok egy-egy gyülekezeten belül adott esetben a gyülekezet motorjai. Nem érzékelem a jelenséget, hogy a nők nem lennének szerepükhöz mérten megbecsülve, értékelve gyülekezeten belül. Legalábbis, ahol én élek, Pápán, a nőszövetségnek kardinális szerepe van és a nyilvánosság előtt is megmutatja magát. Pontosan tudják az emberek, hogy ezt meg azt a dolgot a nőszövetség csinálta. Sőt, hogyha valamit meg kell csinálni, lehet, hogy érdemesebb először a nőkre támaszkodni, és csak utána körülnézni a férfiak körében. (nevet)

Itt vagyunk a Dunántúlon. Létezik-e identitásunkban valamifajta regionalitás? Dunántúliak vagyunk. Létezik ilyen kifejezés is, hogy dunántúli liberalizmus. Hová tegyük ezeket a dolgokat?

Van, hogyne. Nagyon nehéz meghatározni a regionális identitásokat. Nekem a dunántúliság egyfajta családiasságot jelent. Jóval közvetlenebb viszonyok, informálisabbak, kevésbé hivatalosak. Talán azért is, mert kevesebben vagyunk, kisebbek is vagyunk, kisebbségben is vagyunk. A Dunántúlra mindig jellemző volt egyfajta baráti bensőbbségesség és kevés formalitás, kevesebb papiasság. Én ebben tudom megragadni a dunántúliságnak egyik alapvető jellemvonását.