A Dunántúli Református Egyházkerület

A reformáció magyarországi elterjedése – amint ezt tudjuk – messze nem azt jelentette, hogy az új hitbeli felismerések nyomán mintegy „azonnal” előállt a megszervezett református egyház, esetünkben a dunántúli református egyházkerület. Hosszú, olykor küzdelmes, s a mai ember számára sokszor nehezen követhető szervezeti formációk jöttek létre, hogy azután e hosszú, évszázados folyamatban kialakuljon a ma ismert egyházkerület. Ráadásul, mint az országban mindenütt, reformátusságunk életére, szervezeti formájára nagyban rányomta bélyegét a „külső” történelem alakulása is.
Nincs itt tér arra, hogy a hosszú történetet részletesen bemutassuk, inkább csak nagy vonalakban szeretnénk tájékoztatni az olvasót, miként is képzelje el a dunántúli reformátusság szervezeti történetének nagyobb összefüggéseit.
Talán meglepő a mai olvasónak, hogy az országnak ebben a régiójában igazából két egyházkerület alakult ki. A dunántúli vagy veszprémi egyházkerület a reformáció előtti győri, veszprémi és pécsi püspökségek területén, míg a felső-dunamelléki egyházkerület (néha mátyusföldinek, samar¬jai¬nak vagy csallóközinek is hívták) a nyitrai püspökség és az esztergomi érsekség területén. A dunántúli egyházkerület déli részének nevezetes prédikátorai Sztáray Mihály és Szegedi Kis István, míg az északi részen Bálint pap, Dévai Bíró Mátyás és Huszár Gál. A felsődunamelléki egyházkerületben az ismert prédikátorok közül Nagy-Bánkai Mátyás, Huszár Gál és Bornemisza Péter tevékenykedett.
Ebben az időben még közös protestáns korszakról beszélhetünk. A kálvini irány önállósodása Beythe István dunántúli püspöksége idején következik be, amikor is a Csepregi Zsinat (1591) döntése nyomán 1612-ben megalakul a dunántúli egyházkerület. A felső-duna¬melléki részen a reformátusok önállósodása az 1615-ben tartott Komjáti Zsinaton történt meg.
A két egyházkerület egyesülése 1734-ben következett be. Ekkor nyolc egyházmegye alkotta a kerületet.
A trianoni békeszerződés következményeként a kerület elveszítette a barsi és a komáromi egyházmegyéket, kisebb lett a drégelypalánki és őrségi egyházmegye. Az országhatáron kívülre került 75 anya, 3 missziói és 21 leányegyház, melyekben a lélekszám mintegy 73.500 fő volt. Az ország határain belül maradt hét egyházmegyében 216 anyaegyház (az 1930. évi népszámlálás szerint) 181.522 lélekkel.
Összegezve tehát az mondható el, hogy szervezeti szempontból a dunántúli egyházkerület története négy hosszabb szakaszra osztható fel: 1. Közös protestáns korszak (16. század első fele–1612); 2. Az egyesülést megelőző dunántúli egyházkerület (1612–1734); 3. Az egyesülést követő korszak (1734–1921); 5. A Trianon utáni korszak (1921–).
A mai dunántúli egyházkerület hat egyházmegyéből áll: a mezőföldi, az őrségi, a pápai, a somogyi, a tatai és a veszprémi egyházmegyékből. E kiadvány következő lapjain olvasóink részletesebben is megismerkedhetnek egyházmegyéink életével.
Az egyházkerület területén már a reformáció századában iskolák jöttek létre, melyek közül a legismertebb a Pápai Református Kollégium, amely eredetét 1531-től számítja. A kollégium szervezete az évszázadok folyamán nagyon sokat változott, működésére rányomta bélyegét a kerület változatos történelme. Egyes korszakokban, mint például 1752–1783 között, vagy a huszadik század második felében a létében volt veszélyeztetve, míg máskor, például a 19. században a középiskola mellett teológia, jogi akadémia és tanítóképző is működött. A Pápai Kollégium azonban a 20. század második felében, megszüntetése idején is részben  megtartotta folytonosságát a Tudományos Gyűjteményeken keresztül, amelynek három intézménye (könyvtár, levéltár, múzeum) a legnehezebb időkben is működött.
Dunántúl jelentősebb iskolái közé tartozott még a losonci, a rév¬ko¬má¬romi, a szőnyi, ácsi, tatai, kocsi, szentkirály¬szabadjai középiskolák, aztán a Türelmi Rendelet után a csurgói gimnázium. A rendszerváltást követően a régi iskolák közül sok újraindult, míg mások ekkor kezdték el működésüket. A Dunántúli Egyházkerület mai oktatási intézményeiről a címtárban kaphat tájékoztatást az olvasó.
E nagyon vázlatos összefoglaló után talán érdemes föltenni a kérdést: a magyar reformátusság életében mi az, ami jellegzetesen dunántúli? Hiszen, mint láttuk, az itt élő reformátusok története sok vonatkozásban hasonló periódusokat mutat az ország más részén szolgáló egyházrészekéhez. A válasz valószínűleg abban fogalmazható meg, hogy a 16. századot kivéve, a dunántúli reformátusok mindig is felekezeti kisebbségben éltek, többnyire falvakban. Dunántúlon nem jöttek létre nagy mezővárosi református többségű közösségek, mint például Tiszántúlon. A dunántúli reformátusok helyzetének egyik tipikus és országszerte jól ismert példája Pápa, amelynek lakosait túlnyomó többségben katolikus testvéreink alkotják, s amely város mégis a dunántúli reformátusság szellemi-lelki központjává tudott válni, s ekként is vált ismertté. A ma ismert nagyobb dunántúli városok többsége  igazából az elmúlt száz év fejleményeinek eredménye. A „dunántúli¬ság” talán abban ragadható meg, hogy az itt élő reformátusok talán még erőteljesebben voltak kénytelenek érzékelni  a rájuk nehezedő külső körülményeket, s nem egyszer történetük folyamán a túlélésért folyatott küzdelemben találtak rá Isten megtartó hatalmának bizonyságaira.
Ennek megtapasztalása fejeződik ki az egyházkerület címerében, amely egy gályát ábrázol az Igével: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel...” (Zak. 4:6.)