Én kihez tartozom?

Különös ismertetőjele: református, magyar, dunántúli, nő. Ezek a jelzők írják körül a Dunántúli Református Nőszövetség tavaszi konferenciáján összegyűlt résztvevőket, akik március 8-10. között Balatonfüreden, a Siloám Otthonban identitásunk kérdéseiről tanácskoztak. 

Köntös László egyházkerületi főjegyző, az esemény egyik főelőadója az önazonosság, az identitás közösségi jellegét emelte ki. Előadásában a két legfontosabb identitáskeretként az egyházat és a nemzetet nevezte meg, mint egymástól el nem választható, egymást feltételező azonosulási pontokat. Köntös László kifejtette: a magyar református identitás közösségi életformát, egyben emlékezetközösséget is jelent. A hagyományban való részvétel a történelem részesévé tesz. Ugyanakkor komoly hagyományszakadás szemtanúi lehettünk az elmúlt évtizedekben. A rombolás folyamata sajnos visszafordíthatatlan, és mindebbe beletartozik az az identitásharc, ami éppen a közösségi életformák ellen irányul. Vannak olyan hangadó - kimondottan keresztyén és nemzetellenes - szellemi irányzatok a világban, amelyek azt akarják, hogy az emberek felejtsék el identitásukat. Magyarságunk és reformátusságunk felvállalása küzdelem és vállalás - tudatos választás. Köntös László egyházkerületi főjegyző végezetül elmondta, hogy a fordulat jelei már megmutatkoznak, igény van a hagyományra, mint ahogy a normális, tartalmas életre és a tartós identitáskeretekre. 

A szombati főelőadás utáni hozzászólások megerősítették, hogy mindannyiunkat mélyen érint az identitás, a közösséghez való kapcsolatunk kérdése. Elhangzott, hogy amennyiben nem tudatosítjuk magunkban, miért, hová tartozunk, „nagykanállal” vehetjük be az „instant” világnézeteket, csak éppen mást nem kapunk, mint bizonytalanságot és üres létet. Pilder Mária szavait idézte egy másik résztvevő, miszerint profán módon is meg kell tudnunk fogalmazni a magasabb igényeket. Felmerült ugyanakkor, hogy nem kizárólag szellemi irányzatok harcát éljük, de az egyes lelkekért is folyik a vértelen harc. Rajtunk is múlik, gyermekeink, utódaink mit választanak a posztmodern korban. Ezért hívták fel a figyelmet az előadás hallgatói a hittan és etika oktatás közötti választási lehetőségre az új oktatási alapprogram ígérete szerint. 

Dr. Szabó Előd tatai lelkipásztor, teológiai docens a történelmi identitásunk fontos állomásairól tartott előadást. A Dunántúli Református Egyházkerület négy évszázadának „szubjektíven címkézett” egyháztörténeti áttekintését adta. Mint elmondta, az 1612-es körmendi zsinat, ami egyházkerületünk születésének dátuma, egy hosszú, 1522 óta tartó értelmezési és önállósodási folyamatot zárt le. Ekkortól számítjuk a szervezetében egységes, és egyik legrégebbi magyar református egyházkerületünket. A minden szinten létrehozott presbitériumok, melyek döntéshozó tanácsként működtek, nagyon hamar megalakultak, de szinte azonnal kemény próbák elé álltak, hiszen az ellenreformáció üldöztetései korában járunk, a 17. század első felében. A korabeli levelekkel is illusztrált előadás felsorolta ennek a tragikus időszaknak legfőbb történéseit, kiemelve azt, hogy a gyászévtizednek nevezett 1671-81 között datált időszakot megelőzte már egy komoly támadási folyamat a protestánsok ellen, majd az üldöztetés a pozsonyi vésztörvényszék, és a gályarabok tragédiája után szintén folytatódott, immár más eszközökkel. A dunántúli reformátusság történetének egyik sajátos pontja az árvaság kora, amely kevésbé látványosan, de továbbra is próbára tette a reformátusságot. Ám a Türelmi Rendelet utáni fellélegzést valójában újabb és újabb megpróbáltatások követték, s mire a Kiegyezés után konszolidálódott egyházunk, egy rövidebb békés periódust megszakított a háború és Trianon. Végezetül Szabó Előd a Heidelbergi káté keletkezéséről, illetve vitatott pontjairól is beszélt, hiszen egyik legfőbb hitvallásunk 450 éve jelent meg nyomtatásban.

A szombati napon került sor Veresné Simon Ida előadására, aki Pilder Mária életéről és munkásságáról, karizmatikus alakjáról mesélt. A rendhagyó sorsú asszony Zsindelyné Tüdős Klára mellett munkálkodott azon, hogy létrejöjjön Magyarországon a Református Nőszövetség. Ennek során vezérgondolata a következő volt: „a Nőszövetség feladata az asszonyokat az Ige mellé gyűjteni”. Magával ragadó evangelizálására még emlékeznek néhányan, s a füredi konferencia résztvevői között is akadt egy hölgy, aki személyesen tudott mesélni Pilder Máriához fűződő emlékéről. 

Péntektől vasárnapig számos imaalkalom, valamint áhítatok és közös istentisztelet adott lehetőséget az elcsendesedésre, s arra, hogy a hallottakat az Ige fényében is megvizsgálják a résztvevők. P. Tóthné Szakács Zita, a Dunántúli Nőszövetség elnöke Ezsdrás könyvét vette alapul az áhítatokon, amikor is egy nép magára találásáról szólt. A babiloni fogság utáni újrakezdést Ezsdrás nem gazdasági megoldásokkal érte el, a fő hangsúlyt a Templomra, az istentiszteletekre, valamint a jogi, erkölcsi háttér megtisztítására helyezte. Ezt az igei üzenetet megerősítette az az újszövetségi Ige, amelynek alapján Gállné Medveczky Borbála lelkipásztornő a szombat reggeli áhítatot tartotta 1Pét 5,6-7 szerint. Szintén az identitás, a „ki vagyok én?” kérdésköréhez kapcsolódott a vasárnapi úrvacsorás istentisztelet. Némethné Sz. Tóth Ildikó lelkipásztornő a Lk 22,31-34 alapján prédikációjában a böjtről beszélt, mint önmagunk megismerésének lehetőségéről. Fel kell ismernünk, mik a „van”-jaink, azaz személyiségünk értékei, képességeink, tehetségeink. Emellett mik a „nincs”-eink, ami elsősorban életünk nagy megrázkódtatásaikor derül ki. Az elképzelt én itt szembesül a valós énnel. Isten önismereti tükrében tudjuk azt is majd, mit szánhatunk oda Istennek.

A konferencia három napja izgalmas beszélgetésekre, közös dolgaink megvitatására is kitűnő alkalom volt. Egy tevékeny, de aktivitásában is mindig imádságos lelkű közösség képét erősítette meg a sok-sok beszámoló és személyes elbeszélések. Az évente kétszer megrendezett nőszövetségi konferenciánk ennek egyik katalizátora tud lenni. Következő három napos alkalmunk témája továbbgondolja az identitás kérdéskörében elhangzottakat. Óriási szellemi, lelki harc folyik a közösségek és az egyes emberek megnyeréséért. Ennek a láthatatlan küzdelemnek nap, mint nap mi is részesei vagyunk. Felvállaljuk-e önmagunkat? Mi a mi „fegyverünk” ebben a harcban? Mit tudunk tenni közösségeinkért? Erre keressük a válaszokat a Dunántúli Nőszövetség őszi konferenciáján, október 18-20. között ismét a Balatonfüredi Siloám Otthonban.