A mobil mindig megszólal - a Magyar Kultúra Napja

Néhány évvel ezelőtt, Szenteste napján úgy döntöttem, hogy egy közeli falusi templomba megyek el a karácsony esti istentiszteletre. Hideg volt. A templomban is lehetett vagy mínusz 3 – 4 fok, legalábbis így éreztem. Amint beültem a kényelmetlen padba, még valami bosszankodásféle is átfutott rajtam, miért is kellett nekem ide jönnöm, a fűtetlen és kényelmetlen templomba, most aztán elég lesz átfagyoskodnom ezt a röpke másfél órás református istentiszteletet.

Aztán a gyülekezet elkezdte énekelni a jól ismert 315. dicséretet: Krisztus Urunknak áldott születésén… Lassan, vontatottan, ahogyan még ma is sok helyütt szokás. És egy szempillantás alatt, mintegy az énekszó varázsa alatt, hirtelen a múltamban találtam magamat, felidéződtek gyerekkori karácsonyaim, az a falusi templom és gyülekezet, ahonnan én is jöttem. De nem csak személyes múltam kelt hirtelen életre, hanem a hagyományba merítkezve az egyetemes magyar múlt kellős közepén találtam magamat. S ez a múlt már nem csak az enyém volt, sőt inkább nem az enyém, hanem egy közösségé, amelynek én is részese lehettem. Általa lettem én én.

Ekkor értettem meg, hogy kellenek az életben olyan alkalmak, amelyek éppen az ismétlés, a szokás révén állandóságot nyújtanak a folytonos változásban. Ekkor tudatosodott bennem, hogy kellenek pillanatok, amikor ünnepélyes bensőségességgel elmerülünk a hagyományban hogy rádöbbenjünk, kik is vagyunk mi valójában. Istenem, milyen jó is, hogy van még templom, van még Ige, van még ének, van még karácsonyi történet, van még gyülekezet. Van még menedék.

Aztán a lelkipásztor elkezdte olvasni a Bibliából a karácsonyi történetet a Lukács Evangéliumából, a Károli féle veretes fordítás szerint: „És lőn azokban a napokban Augustus császártól parancsolat adaték ki…”. Eddig jutott, amikor hirtelen, az áhitatos csendben a mögöttem lévő padban megszólalt egy mobil. Úgy csapódott be oda, az újraélt hagyomány világába, mint egy idegen világból érkezett üstökös, szétverve mindent maga körül. Pedig már – már könnyekig hatódtam, hogy ott, abban a ritka pillanatban sikerül újraélnem önmagamban a hagyományt, fölépíteni önmagamban ismét és újra, s visszatérni oda, ahonnan a modern élet zajos hányattatásai miatt el –elkalandoztam. Már-már könnyekig hatódtam, hogy ott, a hideg templomban, Isten színe előtt eljuthattam újra önmagamhoz.

De nem az angyal szólalt meg. Megszólalt a mobil.

És az egész olyan volt,  mintha a mobil hangjának a becsapódása  két világ, két kultúra ütközésének a robbanása lett volna. Igen, két világé, ha tetszik két kultúráé, s ráadásul mindegyik az enyém és a miénk. Az egyik a hagyományos, amely jórészt vallásos, humanista,  eszményektől vezérelt, erkölcsileg motivált, közösségi és nemzeti, s a másik, amely technikai , individualista, haszonelvű , üzleties és nagyon evilági.

Köntös László írását teljes terjedelmében a Dunantúli Református Közélet blogon, honlapunk publicisztika rovatában olvashatják el.

Kapcsolódó link:http://refkozelet.blogspot.com/2010/01/mobil-mindig-megszolal-magyar-kultura.html