A történelemről: avagy miért nem találkozott Krisztus és Krisna és Marx

2013. április 17-én, szerdán délelőtt 9 órai kezdettel a Pápai Református Egyházmegye lelkészi kara értekezletet tartott a Pápai Református Kollgium Dísztermében. Az áhítatot követően Gilicze Tamás bakonyszentkirályi lelkipásztor tartott előadást fenti címmel. Előadását a tovább mögött olvashatják.

E mostani előadásnak egy haszna biztosan van: nem szól sem a hitoktatásról, sem a népszámlálási adatok elemzéséről, de még Tóta W. Árpádról sem. Egy fél órára békén hagyhatjuk a dolgainkat, megvannak azok nélkülünk is, és foglalkozhatunk szép, tiszta alapvető, elméleti kérdésekkel, melyeket ugyan híveink nagy többsége fel sem tesz, mi azonban nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy mi se tegyük fel. Egy olyan témát választottam, amit mi reformátusok igen szeretünk és ez a történelem. Becsüljük, szeretjük a múltunkat, a hermeneutikánk is históriai és néha úgy tűnik, hogy a múltat jobban szeretjük a jelenünknél, de a jövőnknél mindenképpen. Ám most nem gazdag történelmünk tárházából kívánok előszedni valami gyöngyszemet, hogy mondjuk melyik nagy reformátorunk fél pitykegombját melyik csatában lőtték el, vagy valami hasonlóan izgalmas témát, hanem próbáljunk meg együtt mindezek elé vagy alá menni. Tegyük fel azt a kérdést, hogy mi a történelem?

Tőlünk függetlenül létező valami, vagy csupán emberi konstruktum, melyben elhelyezzük magunkat? Vagyis létezik-e történelem önmagában, nélkülünk? Erre a kérdésre egyértelműen azt mondhatjuk, hogy nincs, nem létezik. Az anyagi világban folyamatok vannak, mely lehet fizikai-biológiai eseménysor, de növényi állati életfolyamat is. A történelem az ember értelméből fakad, miszerint benne vagyunk az időben és erre reflektálunk. Úgy tapasztaljuk, hogy minden esemény egyedi, egyszeri, megismételhetetlen. Az idő előre halad, a múltra emlékezünk, a jelent megéljük, a jövőben reménykedünk. A történelem az ember öntudatra ébredése után vagy azzal egy időben jöhetett létre, mert amíg az ember belesimult a világ természetes folyamatába, addig csak állandó körforgásról lehet beszélni és nem egyediségről.

Ma már magától értetődőnek tartjuk, hogy történelemben élünk, és hogy a történelem valami olyasmit jelent, amiről az imént beszéltem. Nem volt azonban mindig így. A történelembe ugyanis belépett az ember. Honnan és hogyan? Ifjúkorom kedvenc írója, Mircea Eliade, román származású vallástörténész Az örök visszatérés mítosza című könyvében ezzel foglalkozik, röviden szeretném ismertetni a lényegét. Felfogása szerint a történelem előtti archaikus ember élete csupa ismétlés. Egyetlen mozdulatot sem tesz, melyet korábban ne tett volna már egy felsőbb szellemi lény, egy démon vagy egy istenség.

Élete tehát mások cselekedeteinek szakadatlan ismétléséből áll. Így az ember cselekvésének nincs önálló értéke. A táplálkozás nem egyszerű cselekvés, hanem közösséget újít meg valamely istenséggel. Az első tánc, az első párbaj, az első halászat, az első vadászat, házassági szertartás az ember szemében példává vált, mert azt az istenség nyilatkoztatta ki. Ezek a cselekedetek nem az ember idejében történtek, hanem azon kívül vagy annak kezdetén in illo tempore. Amikor az archaikus ember éli a mindennapjait, azokat a cselekedeteket teremti újjá. Egyetlen cselekvést sem tart valóságosnak, csak azt, amit már mások egyszer megtettek. Így kapcsolódik a mindenséghez, mely az idő egy sajátos értelmezése. A végtelen ismétlések által az eredeti állapot örökké visszatér. Ezt a felfogást nem lehet történelminek nevezni, mert az ember - a természeti folyamatokhoz hasonlóan - csak egy örök körforgás része, így nem lehet élete egyedi és megismételhetetlen, mint ahogyan cselekedetei sem azok.

Az archaikus látásmód elvontabb megnyilvánulása a görög és az indiai szemlélet. Ezt ciklikus, vagyis körkörös időszemléletnek nevezik. Ennek lényege az, hogy a világ keletkezik, létezik, megsemmisül, majd újra keletkezik. Zénónnál és a többi sztoikusnál ez egészen odáig ment, hogy a keletkezett új világ teljesen megegyezik az előzővel, olyannyira, hogy Szókratész is újra megszületik, ugyanazokat mondja, teszi és végül ugyanúgy kiissza a bürökpoharat. A hindu időszemlélet már egy kicsit árnyaltabb.

Az idő itt kerékként képzelhető el, mely a teremtés és pusztulás ciklusain át forog. Minden fordulat ezer nagy korszakra oszlik, melyek egyenként további négy világkorszakra, ún. jugára bomlanak. Minden juga-ciklusban romlik az erkölcs. Az első korszak a szatjajuga, mely az igazság és az ártatlanság kora, a második a tretajuga, melyben csökkent az erényesség. A harmadik a dvaparajuga, melyben a Mahábhárata hősei éltek, Pl. Krisna, Ráma. A negyedik, melyben mi is élünk a kálijuga, melyre a teljes erkölcstelenség, erőszak és bűn jellemző. Ha valaki ezek alapján megijed, nyugodjon meg a legborzalmasabb időkre még néhány ezer évet várni kell. E körforgás azonban nemcsak ilyen kozmikus méretekben létezik, hanem kicsiben is.

A lelkek örök vándorlásra vannak kényszerítve. Ez a szamszára vagy szanszára. Ez maga a kárhozat, mert az ő felfogásuk szerint a létezés legfőbb attribútuma a szenvedés. Így a megváltás az ettől való szabadulást, a kényszerű életből való kiszakadást (európai egyszerűsítéssel megsemmisülést) jelent. Ezért nem jöhet létre a Krisztus-Krisna csúcstalálkozó, legfeljebb csak az etikáról beszélhetnének, de annak alapjairól, a célokról és a történelemről még Hermész tolmácsolásával sem értenék meg egymást.

E szemléletekkel gyökeresen ellentétben áll az európai időfelfogás, mely a Biblián alapul. A Biblia Istent nem elvont filozófiai fogalmakkal ragadja meg, mint tették ezt az ókori görög filozófusok, hanem evilági működésében. A Szentírás kezdő mondata is ez: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet". Az ezt követő hosszú oldalak is úgy ismertetik meg Istent, hogy hogyan szólt bele a világ eseményeibe. Hogyan választotta ki Ábrahámot, hogyan vezette ki a népet Egyiptomból, hogyan adta neki az isteni törvényt, hogyan segítette a honfoglalás harcaiban, és így tovább.

Ez a szemlélet pedig a világban zajló eseményeket - mivel Isten vezérli a folyamatokat - szent történelemmé teszi. Az idő nem örökké létező, tőlünk független valami, hanem Isten műve, mely az ember történelmének keretéül szolgál. Ezt már a teremtéshitvallás is megjegyzi. A hét nap - mely alatt a világ és az ember teremtése végbement - egyfajta látomást is nyújt arról az időtartamról, amelynek során a világegyetem kibontakozik. Ezt a szemléletet világosan láthatjuk az ószövetségi történetírásban. Ott az események szerkesztésének fő szempontja az volt, hogyan mutatkozik meg, hogyan teljesedik ki Isten akarata egy nép életében. A történelmi idő tulajdonképpen az emberi történelem számára adott keret, melyet ki lehet tölteni különböző tartalommal. Az, hogy az idő nem öröktől fogva létező valami, hanem Isten teremtménye, azt is jelenti, hogy egyszer majd vége lesz. A Biblia világosan beszél az idők végéről, melyben az egyes tetteket megítéli Isten, s a világot felemeli az örökkévalóságba. Mindenek előtt ez azt jelenti, hogy a ez a fajta történelem tart valahová, van valamiféle célja, ahová az egyes események tartanak

A Biblia idő és történelemszemlélete alapozta meg a nyugati világ történelemlátását is. Nekünk, az euroatlanti civilizációban élő embereknek is ilyesmi fogalmaink vannak a történelemről, vagyis érezzük, hogy van egy folyamat, melyben az események megtörténnek, ebben a mederben zajlik a mi életünk is. Öröklött hagyományaink alapján érezzük, hogy az események nem értelmetlenül és összefüggéstelenül követik egymást, van egyfajta leírható vonal, mely köré föl lehet építeni a történeteinket. Ez a szép ívű szárnyalás azonban gellert kapott, mégpedig valamikor a felvilágosodás idején, amikor kezdték Istent kihagyni a történelem nagy folyamatából. Ezzel végső soron az épületet összetartó habarcsot vették ki az épületből, vagy biblikusabban fogalmazva az alapot, a sarokkövet és a boltív zárókövét. Maradt az önmagában, a levegőben álló történelem, hasonlóan az önmagát szabályzó piacgazdasághoz, amit ma már csak a legszélsőliberálisok mondogatnak, ők is csak a homlokzatvédelmük miatt.

És hiába jött a világszellem, meg a történelem angyala, nem sikerült a történelemnek ívet és értelmet adó valóságos eszmét megtalálni - ami működne is. Hegel a romantikus sváb, aki a világszellemről beszélt, egyszer érzelgős felbuzdultságában találkozott a történelemmel Napóleon képében Jénában 1806-ban.

Aztán ez a történelem kevesebb, mint tíz év múlva bukott angyalként száműzetésre kényszerült, majd arzénnal megmérgezték. De sebaj, jött a történelem angyala, - legalábbis Walter Benjamin szerint a híres Klee képinterpretációjában - aki hátratekintve ugyan semmi értelmet és célt nem lát a történelemben, csak rombolást és pusztulást de ő előrenéz, és számára a vonzó jövő tölti meg értelemmel az egész történelmet.

Ebbe a vonalba állt be (már korábban) Marx, aki az elmúlt dolgokban (az osztályharcok történetében) csak előtörténetet lát, de közeleg az eljövendő történet, az osztály nélküli társadalom, a kommunizmus, ahol mindeni boldog, melynél igencsak kilóg a lóláb, mert ez nem más, mint a bibliai idők vége - különösen az ezeréves királyság - istentelenített változata. Megmaradt egy jel, de megfosztották attól, akire mutat. Vagyis a Krisztus és Marx találkozó sem jöhetett össze a földön, mert noha a történelemszemléletben meg tudtak volna egyezni, a folyamatokat mozgató és összetartó erőkben nem. Aztán hogy ez a találkozó „odaát" hogyan sikerült, arról lehetnek sejtéseink, de majd mi is megtudjuk az üvegtenger partján.

Mindebből, valamint a jelen politikai folyamatokat szemlélve azt a radikális megállapítást kell tenni, hogy a profán történelemnek nincs értelme. Csupán mély vágyunkból fakadóan mi látunk rá rendet a rendetlenségre, mint ahogy Kant is megmondta: nem a megismerés igazodik a tárgyhoz, hanem a tárgy a megismeréshez. A földről nézve nem volt történelmi célja sem Auschwitznak, nincs értelme a mindenkori kormány munkájának, de a profán emberi életnek sem. Okok persze lehetnek, következmények is, s talán e kettő között még kapcsolatokat is fel lehet fedezni, de értelem és cél az nincs. Ha valaki, aki a templom küszöbét sohasem lépte át és az utcáról beesve kérdez minket, hogy miért kellett a hozzá hasonlóan templomkerülő hozzátartozójának meghalnia, akkor vagy illedelmesen hallgatunk, vagy hazudunk valami kegyeset, vagy kegyetlenül azt mondjuk, ilyen az élet. A szekuláris történelem értelmetlen, mert nincs mögötte valós eszme vagy erő, ami összetartaná. Ezért bajos beszélni szentkorona őfelségéről, népünk történelmi küldetéséről, vagy egy ilyen-olyan politikai oldal történelmi hivatásáról, mert ha nem küldött senki akkor nincs küldetés, ha meg nem hívott senki, akkor nincs hivatás. Tisztességtelen dolog a közéletben transzcendens fogalmakat használni olyanoknak, akiknek semmi köze sincs a transzcendenciához, csak hírből hallottak róla, retorikai eszközként, bunkósbotként vagy ópiumként használják.

A történelem rettenet.

Edvard Munch: Sikoly 1893-1910

Ha nincs értelme, akkor a benne folyó életünknek sincs, sőt semminek. Ha ezt következetesen végiggondoljuk, akkor oda érkezünk, ahová a 20. század művészete: a kétségbeeséshez: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem, / s egyedül. Már mindent merek, / de nincs értelme semminek sem." Igy éltem s voltam én hiába, / megállapithatom magam. / Bolondot játszottak velem / s már halálom is hasztalan" (József Attila: Bukj föl az árból, Íme, hát megleltem hazámat)(Munch)

Persze lehetőségünk van arra is, hogy elmeneküljünk. Kizárjuk az ilyen kérdéseket az életből, és engedelmes fogyasztóvá butulunk, aki nem kérdez, nem akar érteni, csak fogyasztani, jókat enni és inni, és így egy idő után az ember testével azonosítva önmagát visszalép a történelemből a biológiai-kémiai folyamatok szintjére.

Nem akar művészetet, nincs szüksége katarzisra (Uram bocsá' megtérésre) csak szórakozásra, a szabadideje élménydús elmulatására. Más nem fontos. Így a világtörténelem eszméje anélkül bukhat meg, hogy arról bárki tudomást venne. Breughel festményén Ikarusz anélkül zuhan a tengerbe, hogy a rezzenetlen békéjű táj, pásztorostul, nyájastul bármiféle tudomást venne róla. Karl Löwith azt mondta, hogy ahol a világtörténelem eszméje végleg alámerül, marad maga a világ, melyet úgy látszik, legkevésbé sem érint meg az emberi történet angyalának bukása.

Hogy ezek után mi marad? Az üdvtörténet. Az, ami nem belülről származik, amit nem kitalálunk, hanem kapunk. Ha Isten benne marad a képletünkben, akkor megvan az a biztos és szilárd külső pont, amely kiemel, vagy ha úgy jobban értjük, kihív az értelmetlenségből. Megmarad ugyan a külvilág érthetetlen volta, ám benne a mi személyes életünk és történésünk értelmet és célt kap. Jézus nem a világtörténelmet váltotta meg, hanem az embert, és nem akarta Dávid dicsőséges trónját helyreállítani, hanem Isten Országát hozta el azoknak, akik azt elfogadják. Ebben az országban pedig rend uralkodik, tart valahová és van értelme is. Lehet hitből fakadó válaszunk annak az embernek, aki hitét gyakorló hozzátartozóját veszíti el, s annak a temetésén is igazat tudunk mondani. Teológiai válaszaink még Auschwitzra is lehetnek, noha - mivel túl közel van hozzánk - félve ismerjük fel az Ószövetség, pl. a Bírák könyve mintázatait Izrael modern kori történetében.

Az ember szabad abban, hogy eldöntse: van-e értelme a történelemnek vagy nincs. Vagyis elfogadja-e az üdvtörténet vagy elutasítja. A személyes véleményem az - gondolom nem vagyok ezzel egyedül - , hogyha nem akkor ez sokkal több megoldhatatlan problémát okoz, hiszen nem csak a történelem értelmetlen, hanem a mi életünk, sorsunk is. És ennek nyomában ott a szorongás, mely ittlétünket is megnyomoríthatja. Eliade írja: „... az embert csak Isten gondolata oltalmazhatja a történelem rémületétől. Az ember csak Isten létének feltételezésével tud szert tenni egyrészt szabadságra, másrészt bizonyosságra, hogy a történelmi tragédiáknak történelmen túli értelmük van, még ha ezt az értelmet az emberiség adott állapotában nem lehet mindig felismerni. A modern embert minden más szemlélet csak kétségbeeséshez vezetheti." Elérkeztünk a végére, és éppen ugyanoda, ahová minden prédikáció végén szeretnénk elérni. A történelmet is, mint sok minden mást az üdvtörténet, Krisztus keresztje tartja egyben. A golgotai kereszt szimbolikusan Ádám koponyáján áll, és ezzel kijelöli azokat a pontokat, amelyek igazán lényegesek és értelmet adnak. Nekünk sincs szükségünk másra, mint amit a költő tanácsol - és ezzel be is fejezem:

Bénára mint a megfagyott tag
s keményre verte zuzmarás
gőg a szivünket, rossz varázs:
most megalázatositottak.

Ajjaj, de hitetlen daloltunk!
Daloltuk a rossz éneket,
a minden-mindegy-rímeket:
ideje most már mást dalolnunk!

Halljátok énekét a hitnek,
halljátok a jó éneket:
többet nem-hinni nem lehet!
akik szenvedtek, mindig hittek.
Halljátok énekét a hitnek!

Mert megalázatositottak,
ittuk az ecetet s epét,
tapintottuk Krisztus sebét:
most ujjaink örökre jobbak.
Mert megalázatositottak.

Szemeink is örökre hisznek,
mert láttuk az Ember Fiát
kereszten és a glóriát
kelni nyomában a tövisnek.
Szemeink is örökre hisznek.

Ujjainkat a vér, szemünket
a könny edzette könyörű
igazulásra, gyönyörű
imának Ahhoz aki büntet.

Látásban és cselekedetben
tébolyunk céllá igazul:
mert így akarta azt az Ur,
hogy ne legyünk többé hitetlen!

(Babits Mihály: Bénára, mint a megfagyott tag - 1917)

Európa Könyvkiadó Budapest 1998.

Magyarul: Világtörténelem és üdvtörténet. Atlantisz Kiadó, Budapest 1996.

i. m.: 233. o.

Forrás: a Pápai Református Egyházmegye honlapja