In memoriam Szűz Károly

Adminisztrátor, 2010-02-11 07:27:08

"Tisztítsátok meg lelketeket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek" (1Pt 1, 22)

Tegnap reggel döbbentem olvastam a telefonomra érkezett rövid, tárgyilagos értesítést: elhunyt Szűz Karcsi bácsi.  Azonnal valami  fájdalmas hiányt éreztem belül. Nem, nem csupán azért éreztem-érzem ezt a hiányt, mert egy példaértékű kolléga távozott, hanem azért, mert egy olyan ember ment el közülünk, akit nem lehetett nem szeretni.

 

Nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy rájöjjek, ennek titka az  Ő krisztusi lényében rejtőzött: Ő valóban mindenkit tudott szeretni, és ezt ki is tudta mutatni. Mindig mosolygós arca nem képmutatás volt, hanem belülről fakadó valóság. Ahogyan minket, kollégáit, gyülekezeteinek tagjait, és azt hiszem, bárkit megszólító szavai is: "kedveseim", "drágáim". Ez sokak szájából hiteltelen és csöpögős. Tőle soha nem éreztem annak egy pillanatig sem. Mindnyájunk felé így tudott odafordulni, még akkor is, amikor egyházmegyénket széthúzás, viszály mételyezte meg. Ő valahogyan felette állt ennek az egésznek - és nem érdektelenségből, közömbösségből, hanem talán azért, mert bárkihez is fordult oda közülünk, az neki valóban drága volt, kedves volt. Igen, ő ilyen volt. Meg olyan, hogy a legkisebbet is észrevette, becsülte és szerette: nemcsak az emberek között, hanem az élet szinte minden területén: méheitől kezdve világunk apró csodáin át egészen odáig, hogy a legapróbb figyelmességre, köszönetre is azonnal reagált és sokszorosan viszonozta. Nem mindnyájunknak van erre szeme, füle, vagy ideje. Neki volt, mégpedig mindig.

 

 

Nem tudtam és most sem tudok úgy gondolni rá, hogy eszembe ne jutna róla egy nagyon kedves emlék:  nem sokkal azután, hogy ide kerültem új helyemre, meglátogattam őt a családommal a köveskáli parókián. Mint újdonsült megyebeli kolléga, mentem bemutatkozni hozzá is. Ő is bemutatkozott, de az ő bemutatkozása maradandó élményt nyújtott: Én csak a szavaimmal tudtam bemutatkozni, ő a lényével: szinte kitörő örömmel fogadott minket, azonnal betessékelt, és kaláccsal, meg saját termesztésű mézzel kínált mindnyájunkat. A gyermekeim mai napig emlegetik, hogy Karcsi bácsinál még a kalácsra is kaptak mézet. Majd amíg a gyermekeim ették a csodakalácsot, minket feleségemmel körbevezetett a parókián és közben beszélt személyes élményeiről, ideköltözéséről, felesége elveszítéséről, magánya nehézségeiről. De amint visszaértünk a gyerekekhez, megint a régi derűjével lépett oda hozzájuk, és adta a ki tudja hányadik repetát a mézes kalácsból. Aztán mindnyájan kimentünk a parókia udvarára, hátra, ahol laktak a méhcsaládjai, és rendkívül szeretetteljesen, érdekesen és ízesen elkezdett mesélni róluk. Gyermekeim tátott szájjal hallgatták. Majd a templomba is bementünk, és hogy valami köszönetfélét  mondhassunk, elénekeltünk családommal néhány gyülekezeti éneket. Könnyes-mosolygós szemmel  figyelt, és velünk énekelt ő is. A végén pedig áldást kért ránk. Mielőtt hazaindultunk, adott még egy üveg mézet, hogy a gyerekeknek otthon is legyen mit a kalácsra kenni.

 

Talán nincs ebben a felidézett emlékben semmi rendkívüli. És mégsem tudjuk elfelejteni azóta sem. Most, hogy így gondolkodom rajta, azt hiszem azért nem, mert ennek a találkozásnak minden pillanata a részéről tele volt ŐSZINTE figyelemmel, érdeklődéssel és szeretettel. Krisztussal.

 

Ezért meggyőződésem, hogy Karcsi bácsi nem Hozzá ment - hiszen itt is Vele volt. Karcsi bácsi "csak" minket hagyott itt - hogy most már szüntelenül azzal a Krisztussal legyen, Akivel eddig is együtt voltak ennek a földi életnek a keretei között. A keretek most már az ő számára is eltűntek. De előlünk, akik még maradtunk a keretek között, ne tűnjön el Karcsi bácsi személye, mert azt mutatja számunkra: hogyan kell az emberek elé élni Krisztust - a hétköznapokban is.

Szűcs László lelkipásztor megemlékezése

Kapcsolódó link:http://www.refdunantul.hu/lap/veszpremiem/hir/mutat/1223/