„Mind jó, amit Isten tészen…”

Rodigast Sámuel gyönyörű éneke, 48-as énekeskönyvünk 272. dicsérete szólal meg bennem, amikor a 2014-es esztendő első napjaiban összeterelni igyekszem gondolataimat arról: hogyan tekintek vissza, ill. előre arról a szakaszhatárról, amelyre elérkeztem? 

Amint vannak a világnak olyan zugai, amelyek több vidék közös határán terülnek el, úgy ezek a napok is több időszakasz közös határát jelentik, amelyek egyformán fontosak, és mindegyikre nézve érvényesnek érzem az idézett ének hitvallását.

Az első szakasz az esztendőváltás. Hadd legyen szabad személyes vonatkozással előhozakodnom. A 2013-as esztendőben családunk több jeles évfordulót ünnepelt, ezért szerettük volna emlékezetessé tenni az évet. Sikerült – bár korántsem úgy, mint ahogyan terveztük, sőt…  Baleset, balszerencse, betörés – hogy csak az alliterációba illő váratlan eseményeket idézzem. Mégis: veszteségeinkben meggazdagodtunk! Többet kaptunk Istentől, mint amit elveszítettünk ilyen-olyan módon. Hála legyen Istennek, amiért nem könnyező szemekkel, hanem békével szólalhat meg az ének: „Mind jó, amit Isten tészen…”, és ennek reménységével tekinthetek az új esztendő elé.

A következő, tágabb szakaszhatárt a közegyházi tisztség lejáró ciklusa jelenti. 2014 a tisztújítás éve lesz, amikor megméretnek eredmények és ambíciók egyaránt. Bár törvényben szabályozott eljárás során, erre felhatalmazott testületek fogják lebonyolítani a tisztújítást, mégis jó volna soha egyetlen pillanatra sem kételkedni afelől: az erő, a szeretet és a józanság Lelke vezérel bennünket. Jó volna a választási folyamat végén Urunk előtti alázattal és felelősséggel megállni, és - akik felhatalmazást kapnak, azoknak a következő ciklusban - ezzel az alázattal és felelősséggel szolgálni: „Mind jó, amit Isten tészen…” 

A harmadik gondolatom tágabb horizontot vizsgál: a Református Egyházunkra váró jövőt. Ellentmondásos helyzet állt elő: miközben az egyházra, mint intézményre – úgy tűnik -  egyre kevesebben tartanak igényt (ld. a legutóbbi népszámlálás adatai), ugyanakkor sokan igénylik az egyház jelenlétét az intézményekben (ld. oktatási és szociális intézmények utóbb években lezajlott „egyháziasítását”, ill. legutóbb a szülők több mint felének döntését az iskolai hittan mellett). Furcsa helyzet: a világ bennünket keres, mi pedig magunkat keressük (Egyházi Jövőkép Bizottság). Ebben a vonatkozásban mintha az időket rendelő és változtató Istentől való vezettetés iránti szüntelen nyitottságra hívna és buzdítana ez az ének: „Mind jó, amit Isten tészen, szent az Ő akaratja!”

A szerző a Tatai Református Egyházmegye esperese