Emlékezés a velünk élő múltra

Adminisztrátor, 2010-03-01 06:55:18

A korábbi évekhez hasonlóan a napokban újra felkért egy civilszervezet a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én egy rövid imádságra az egykori ÁVO-s börtön falán elhelyezett emléktáblánál történő megemlékezésen. Nem egyedül engem, a történelmi egyházak képviselőit mindig hívják. Az esemény nem mozgat meg tömegeket, meglepő módon fiatalok legalább annyian vannak, mint idősek.

Ez a két tény, a kevés résztvevő és benne az idősebb nemzedék emlékezetének hiánya engedi megkockáztatni azt a véleményt –legalább is a tömegek vonatkozásában -, hogy a mögöttünk hagyott rendszer emberarcára és viszonylagos jólétére sokkal többen emlékeznek, mint annak gyötrelmeire, a kettétört emberi életekre, zátonyra futtatott egzisztenciákra, szétomlott családokra, megbélyegzett emberekre. Annál inkább, mert a kezdeti keménységet a 60-as években felváltotta az „eltévedtek hallgatólagos visszafogadása”. De azt hiszem, többről van itt szó: beért egy kor „életérzése”: mindegy, hogy mit csinál a politika, csak minket hagyjanak élni. Mindegy, hogy mi történik a másikkal, csak engem és családomat ne bántsák. Megszűnt a nagy közösségi szolidaritás, a nemzeteszményt felváltotta a nemzetköziség, miközben megtiltották, vagy nagyon korlátozták a külföldre utazást, megteremtve ezzel azt a tudathasadásos állapotot, amely részben a nyugati életstílus vágyálmának elégedetlenségéből, ugyanakkor a keleti blokk többi államát lenéző önteltségből táplálkozott. És észrevétlen csurgott át az internacionalizmus a tudatba úgy, hogy a nyelvi határokat nagyon sok magyar azonosította az országhatárokkal, vagyis akaratlanul a nemzetállam léte vert gyökeret a gondolkodásban. Ezzel érzelmekben mindenképpen odadobta a határon kívül rekedt magyarokat a többségi nacionalista-kommunista hatalmak kezébe. Évtizedeken át folyt ez a tudathasadásos játék: nagyon jó személyes kapcsolatok alakultak ki, rokonok látogatták egymást miközben magyar anyanyelvű „jugoszlávok”, „csehek”, „románok”, vagy „oroszok” voltak, akik átjöttek a határon. Mást mondok: a 70-es évektől Erdély volt a magyar népi kultúra zarándokhelye, miközben a 80-as évek elejének budapesti bölcsészkarán nem tudták a diákok, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek. Illyés Gyula ekkor érezte, hogy nyilvánosan is meg kell szólalni ebben az ügyben. Akkori Magyar Nemzet-beli cikke nagy port kavart.

Jakab Bálint írását teljes terjedelmében a Dunántúli Református Közélet blogon, honlapunk publicisztika rovatában olvashatja el.

Kapcsolódó link:http://refkozelet.blogspot.com/2010/03/emlekezes-velunk-elo-multra.html



Vélemények, hozzászólások

A hírhez még nem érkezett hozzászólás. Hozzászólok.

2024. March 28., Thursday,
Gedeon , Johanna napja van.

Látogatóink száma a mai napon: 8863
Összesen 2009. június 2. óta : 39862620