„Nem a költő búcsúzik e sorokban…” - Emlékezés dr. Kőrös Endrére a Holokauszt emlékévben

A 70 éve elhunyt, zsidó származású nagyszerű tanárember, irodalmár életének eseményei közismertek. Jelen írásban a Református Kollégium tanárainak anyakönyvébe sajátkezűleg írt önéletrajzából, illetve 1944 áprilisában írt verseiből, leveleiből vett részletekkel emlékezünk az emberre, Kőrös Endrére, aki akkor életének legtragikusabb időszakát élte, és földi életének hagyatékát rendezte.

„Nem a költő búcsúzik e sorokban,

Költő én nem vagyok, csak verselő,

Ki meghúzódva egy szerény sarokban

Húrjáról pár kis rímet csalt elő.

Talán visszhang csupán e röpke ének,

Amelyen mások lelke illan át,

És mégis, akkor is magyar mezőnek

Hordozza édes, könnyű illatát.”

Rövid bejegyzés a pápai egyházközség XIV. számú halotti anyakönyvében: „1944. május 31. halálozás. 1944. június 3. temetés. Dr. Kőrös Endre nyugalmazott református nőnevelő-intézeti igazgató, Zalai Paula férje. Szívbénulás. Mérgezés altatóval. 1944. június 3. halálozás. 1944. június 5. temetés. Özvegy dr. Kőrös Endréné, született Zalai Paula. Szívbénulás. Mérgezés altatóval.”

A 70 éve elhunyt, zsidó származású nagyszerű tanárember, irodalmár életének eseményei közismertek. Jelen írásban a Református Kollégium tanárainak anyakönyvébe sajátkezűleg írt önéletrajzából, illetve 1944 áprilisában írt verseiből, leveleiből vett részletekkel emlékezünk az emberre, Kőrös Endrére, aki akkor életének legtragikusabb időszakát élte, és földi életének hagyatékát rendezte.

„Nagyváradon születtem 1872. június 10-én. Református vallású vagyok. Tanító családból származom. Korán elhunyt apám érettségivel is rendelkező okleveles polgári iskolai tanító volt. Nagyapám 54 évig működött a tanítói pályán és a magyarosítás terén szerzett érdemeiért királyi kitüntetésben részesül” —olvasható autográf önéletírásában. 

A tanítás és az aktív közéleti munka mellett jelentős irodalmi tevékenységet is kifejtett: „Irodalmi működésem: költeményeim, műfordításim, novelláim, irodalomtörténeti, esztétikai, társadalmi, politikai és várospolitikai cikkeim jelentek meg az Egyetemi Lapok, Ország–Világ, Magyar Szó, Dunántúli Protestáns Lap, A Hét, Magyar Közélet, Művészvilág, Kultúra, Keresztyén Család Naptára, a Pápai Lapok és Pápai Hírlap hasábjain. Ez utóbbi két lapban teljes névaláírásomon kívül a kezdőbetűket, André, Öreg Mihály, Micawber és más álneveket, az –őr jelzést, számtalan esetben pedig semminemű jelzést, vagy aláírást nem használtam.”

Kiegyensúlyozott családi élet, kimelkedő irodalmi munkásság, szerény, visszahúzódó élet, ahogy 1944. január 24-én maga is megfogalmazta a Búcsú című versében:

„De mért kívánnál többet, mint erőd van,

Minek próbálnál szállni, mint a sas,

Hogy szárnyaszegett zuhanj le félutadban,

S babér helyett lenéző gúnyt arass?

Elég, ha megmaradsz csak szűk körödben,

S átérzed itt is, ami emberi,

S ha lelkedből csak egy kis szikra röppen,

Rokonlelkek vonzalmát elnyeri.”

Az 1944. évi német megszállást követően elveszítette mentességét, 1944 június elején feleségével együtt be kellett volna költöznie a gettóba, de nem adta fel a reményt, kivételes helyzete miatt még bízott Ólé Sándor pápai lelkész és Győry Elemér püspök által a belügyminiszterhez benyújtott kérelemben: „Meg fogom kérni Olé Sándort, hogy ő — illetve a főiskolai gondnokság — intézzen kérelmet mentesítés tárgyában a belügyminiszter úrhoz. Ha ezt a kérelmet a főtiszteletű kerületi elnökség, elsősorban Te, kedves Elemérem, pártolod és megfelelőleg záradékolod, hiszem, hogy ez gyorsabban és biztosabban eredményre vezethet. Hiszen az én esetem valószínűleg egyedül álló az egész országban. Több mint félszázad óta keresztyén család, 38 évi egyházi közszolgálat, legjobb erőmhöz képest véghez vitt, állást és talán életet kockáztató ellenforradalmi tevékenység, három teljes évi első vonalbeli harctéri szolgálat, az általánosat, értsd: az előírtat megközelítő (s mivel kitüntetéseim száma három, azt el is érő) harctéri kitüntetésem, nem igen képzelem, hogy mindezt együtt másvalaki felmutatni tudná” — írta Győry Elemérnek április 22-én.

Miközben tanítványai és egyházának elöljárói a zsidó törvények alóli mentességét igyekeztek elérni, ő iratait rendezte: „Kedves Józsikám, egyszer valamikor említetted, hogyha nevezetesebb emberek privát leveleiből pár darab van birtokomban, engedjem át főiskolai könyvtárunknak. A napokban régi írások között turkáltam, s azokból válogattam ki a mellékelteket. (…) Kár, hogy nincs benne muzeális érték, s azért az évek folyamán nagyon sok, ezeknél talán érdekesebb hozzám intézett írás veszendőbe ment” —írta 1944. április 17-én Pongrácz Józsefnek.

A mentési kísérlet eredménytelen maradt, június 20-án érkezett meg az egyetemes konvent elnökségének leirata a szabályszerűen megválasztott és esküt tett presbitereknek a zsidótörvény hatálya alól való mentesítése tárgyában. 

Bejegyzés Pongrácz József „Emlékeim” című önéletírásában: „Van ösvény, amelyet nem ismer a sas, sem a sólyom szeme nem látta azt.” Jób 28,7. 1944. június 20-án jött értesítés, hogy Kőrös is kivételezett lehetett volna, ha még él, mert presbiter volt. Uram, ne a mi utainkon járjunk, hanem a tieden.” Megnyugodott lélekkel vetette papírra 1944. április 7-én éjfélkor Nagypéntek című kiadatlan versében:

„Én Megváltóm, alázat példaképe!

Ha szégyen és kín súlya eltemet,

Kezedbe tészem én is lelkemet.”

A szerző levéltáros, a Dunántúli Református Egyházkerület levéltárának munkatársa