Búcsú, egy nagybetűs Tanártól! - Korsós Bálint halálára

Évtizedekkel ezelőtt, úgyszólván pályakezdő debreceni pedagógusi időszakában hozott össze először a sors a most nagyon fiatalon eltávozott Korsós Bálint tanár úrral, aki életének későbbi éveiben két „refit” is igazgatott, a pápai alma matert, majd pályájának szép és küzdelmes utolsó szakaszában a debreceni „Dóczy”-t,

Szabó Magda egykori iskoláját, az írónő által sokszor megbírált, mégis rajongásig szeretett „Matulá”-t. Bár nem voltunk, sok tevékenységünk közepette nem is lehettünk napi kapcsolatban, olykori baráti-kollegiális e-mail váltásokban igen. Ennek eredményeként Bálint meghívására pápai igazgatói időszakában férjemmel az ottani diákoknak tartottunk rendhagyó irodalomórát, a középpontban olyan, a városhoz kötődő alkotókkal, mint a Pápai Páriz –család, illetve az újabb időkből Rab Zsuzsa. Öröm volt látni, hogy a táj, a mentalitás Debrecentől való különbözősége ellenére Korsós igazgató úr mennyire mélyen, jókedvűen és tettekre készen bele tudott gyökerezni a Dunántúl földjébe, méltó szellemi örököseként a korábbi tudós középiskolai tanároknak, többek között a Lónyay Gimnáziumban a két világháború között diák-tanár szellemi műhelyet létrehozó Vajthó Lászlónak. 

De ugyanilyen öröm és lelkesedés fűtötte néhány évvel később is, 2010 októberében, utolsó találkozásunk alkalmával. Ekkor én az „Írók a Nagykönyvtárban” című előadássorozat egyik vendége voltam. Eredetileg két előadással, a Debreceni Kollégium Általános Iskolája kisiskolásainak (mint egykori „Mórás”, az ifjúságnak sokat író és főleg műfordító tollforgató!). Ezt a dísztermet betöltő tömegrendezvényt egy szűkebb körű fakultációs óra is követte még, egy kisebb csoport, kifejezetten irodalomra szakosodott gimnazista és tanáraik számára. Korsós igazgató úr, meghallván e kis vendégjáték hírét, a közbeeső időre, késő délelőttre meghívott a Dóczyba, ahová ugyancsak egy nagyteremnyi diák, tanár, sőt, néhány, a környékbeli településekről jött, s az iskolához kötődő irodalombarát érkezett. Az eseményről sok kedves képet őrzök, itt csak kettőt csatolok: az egyik még előadásom közben készült, a második pedig akkor, amikor, a vendégkönyvbe írás szép szokását megelőzően, Korsós igazgató úr életem leghatalmasabb, csaknem cipelhetetlenül nagy virágcsokrát nyomta a kezembe.

Nem is álltam meg szó nélkül, rákérdeztem, mivel érdemeltem ki ezt a virágtengert. Bálint jókedvűen hunyorított a szemével, s így válaszolt: „Tudod, megszoktuk – és a virágkötő is – hogy Magdának (t. i. Szabó Magduska öregdiáknak és egykori tanárnak!) ilyen malomkeréknyi csokrot csináltatunk. Gondoltam, Te is megérdemled.” Kedves Bálint, ezeket a baráti szavakat, a néhány találkozást soha nem felejtem, nem felejtjük el. És – mint minden igazi Tanár, akit Isten választott erre a nehéz , de gyönyörű hivatásra – Te is nagyon sokak szívében fogsz tovább élni. Isten Veled, köszönjük szolgálataidat, baráti figyelmedet, erődet és hősiesen viselt erőtlenségedet! Halálhíred, hiszen a református tanárok közösségének vezetője is voltál, már bejárta az országot, sok-sok templomban emlékeztek meg személyedről és szolgálataidról.