Immánuel, velünk az Isten

Sokszor kesergünk azon, hogy a legszebb és legszentebb ünnepünket sem tudjuk már úgy átélni, ahogyan kellene. Talán a gyermekek, vagy már ők sem. Mert amikor a belső életünkkel, a lelkünk rezdülésével kellene foglalkoznunk, mikor ki kellene nyílnunk Isten világa, szeretete felé, mikor egyetlen fényt kellene követnünk, a Szentlélek tiszta fényét, az ünnep külsőségei foglalnak le bennünket. 

Hiába indulnak el újra a bölcsek, ha mi lélekben nem megyünk velük, hiába igyekeznek a pásztorok, ha nem éljük át az örömüket. Ha egyszer magunkra maradnánk, ha egyszer csak a csönd és csak a csillagos ég lenne, talán mi is észrevennénk a betlehemi csillagot, talán fel tudnánk díszíteni lelkünket az Istennel való találkozásra.

Régen történt amit leírok, de ha visszaemlékezem rá, mindig ugyanaz a melegség és belső derű tölt be. 1984 karácsony szentestei istentiszteletről érkeztem vissza a münsteri egyetem kollégiumába, ahol a diákok heteken keresztül azon vitatkoztak, hogy a G. Orwell 1984 című regényében leírt totalitárius rendőrállam megvalósult-e már, megvalósulhat-e egyáltalán, s amely már napok óta teljesen üres volt, mert minden diák boldogan hazament. Keresni akartam valakit, akivel együtt tölthetném a karácsonyt. Boldog ösztöndíjas diák voltam, akire ezen a napon mégis az idegen lét minden nyomorúsága rászakadt. Képeslapjaimat régen elküldtem, telefonja nem volt a családban senkinek, tehát csak emlékezni tudtam volna a régi és meghitt szentestékre. Ahogyan tétován sétáltam a folyosón, kinyílt az egyik ajtó és egy japán fiú nézett ki rajta mosolyogva. Ő már tudta, hogy ketten maradtunk. Magyarázni kezdtem neki, hogy egyedül vagyok és nálunk a karácsony nem magányos ünnep. Megértően bólogatott, és megvonta a vállát, mert náluk egyáltalán nem ünnep. Talán mostanság már oda is elvitt valami hazug hangulatot az üzleti világ, de akkor még nem sokat tudtak róla. Hívtam hát, jöjjön a szobámba és karácsonyozzunk. 

Kis ádventi koszorú volt az asztalon, teát főztem, süteményt tettem mellé. A gyertyák fényénél elkezdtem olvasni a karácsonyi történetet magyar létemre németül egy japánnak. Figyelmesen hallgatott. Éreztük, hogy Isten igéje átjárja a lelkünket. „Immanuel, Immanuel” – ismételte elgondolkodva. Mondd meg pontosabban, hogy ez mit jelent! Torkomon akadt a szó. Zavartan mosolyogtam. Ez jelent mindent. Ez a karácsony, ez az összes ünnep, ez a keresztyénség legnagyobb örömüzenete. Velünk az Isten. Nehezen és akadozva magyarázni kezdtem a hitvallásomat és mindazt, amit Jézusról el tudtam mondani. Bólogatott és mosolygott. „Szép” – mondta. A beszélgetésünket lépések szakították félbe. Az illető tudta hova jön, Kopogott és belépett. Karl H. Rengstorf professzor volt, valamikor az egyetem híres rektora, akkor már nagyon öreg ember. „Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek”, karácsony van, velünk az Isten – mondta. – Jöjjenek, töltsék nálunk ezt az estét. Egymásra néztünk és udvariasan elfogadtuk a meghívást. Útközben elmondta, hogy évtizedek óta mindig bejön a kollégiumba és elhívja a magukra maradt diákokat.

Egyszerű karácsonyeste volt. Igét olvasott, magyarázta, majd a felsége feltálalta az ünnepi vacsorát, és közben Bach Karácsonyi oratóriumát hallgattuk. Japán diáktársam megállás nélkül mosolygott. A házigazda ajándékul egyik könyvének dedikált példányát adta nekünk. Késő este volt mikor hazamentünk. Ragyogott a hideg, karácsonyi éjszaka. Önkéntelenül is felnéztünk az égre. A csillagok kékes fénnyel szikráztak. Immánuel – mondta, értem már és nevetett. Immánuel – mondtam én is, és megtelt a szívem örömmel. Örömmel és azzal a bizonyossággal, hogy bárhol lehetek, az evangélium mindenütt és mindig ugyanaz. Velünk az Úr, s mi ővele.

A szerző a Pápai Református Teológiai Akadémia docense