140 éve született Albert Schweitzer

Schweizer Albert 140 esztendeje, 1875-ben, január 14-én született Kaysersbergben, kevéssel azután, hogy a Német Birodalom annektálta Elzászt. 

Ez az esemény a későbbiek során nagyon jelentős eseményeket hordozott magában. A szülői házában az elszászi „alemann” nyelvjárás mellett a francia nyelv is jelen volt, Albert az irodalmi németet a középiskolában tanulta meg. 

A család apai ágon Svájcból származott, még a XIV-XV. században, a csendes kis hegyi falu, Liebenzell mondja magát a család őshazájának. Múzeum is őrzi itt a Schweizer család – egyben Albert Schweizer – emlékét. (Innen a Schweizer – Svájci családnév.)

Gyermekkorát Gunsbachban töltötte, ahol édesapja protestáns lelkipásztor volt. A jó hallású és a zenére fogékony gyermek kilencéves korától a parókia orgonáján játszott. A középiskolát Mulhouseban végezte, ahol 1893-ban érettségizett. A családi hagyományt folytatva, de nem atyai kényszerre a strassburgi egyetemen kezdett tanulni teológiát és filozófiát, Párizsban pedig Charles-Marie Widor orgonaművésznél, a Saint-Sulpice katedrális orgonistájánál orgonát. Az „orgonát tanult” nem félrefogalmazás, mivel nemcsak az orgonajátékot tanulta meg, hanem az orgona szerkezetét, építésének módját, technikai részleteit is, későbbiekben mindezeket tudta hasznosítani. A történelem torz játéka, hogy Gunsbach, Mulhouse, Strassbburg egyaránt Elzásszal a Német Császársághoz tartozott, de a határok átjárhatósága miatt nem okozott semmi gondot német és francia iskolába járni – még egy időben sem – amennyiben a diák bírta a nyelveket. Majd 3 éven keresztül folytatta filozófiai és teológiai tanulmányait Párizsban és Berlinben. Ez utóbbi városban doktorált filozófiából 1899-ben. Disszertációjának címe Kant vallásfilozófiája a Tiszta ész kritikája és a Vallás az értelem határain belül esszék alapján. 1901-ben írta meg teológiai disszertációját Az utolsó vacsora különböző, egymástól eltérő, újabbkori történeti értékelésének kritikai bemutatása címen s melyet 1906-ban publikált. Tübingenben 1913-ban jelent meg átdolgozott kiadása A Jézus-élet-kutatás története címmel. 1902-ben habilitált evangélikus teológiából (A messiási titok és Krisztus szenvedésének misztériuma), majd docensként működött az egyetemen és a Szent Miklós templom lelkészeként szolgált. Ő volt az, aki megáldotta Theodor Heuss, a későbbi (első) NSZK-államelnök házasságát. Közben zenei tanulmányait is folytatta, 1905-ben jelent meg Johann Sebastian Bach című műve franciául, 1908-ban pedig egy új, német nyelvű Bach-monográfiát adott ki.

A politikai és vallási eszméi szembeállították kollégáival: a németbarát lelkészek nem kedvelték benne a liberálist, míg a liberális lelkészek nem kedvelték benne a németet. Mindennek a tetejébe 1912-ben feleségül vette Helene Bresslaut, Harry Bresslau zsidó történész lányát.

Huszonöt évesen elhatározta, hogy harminc éves koráig a gyakorlati teológiában, mint lelkész szolgálja Istent, de harminc éves kora után, a párizsi evengélikus misszió önkéntes orvosokat kereső felhívására orvosként akar Isten rendelkezésére állni. 

1905–ben, 30 évesen orvosi tanulmányokat kezdett Lüttichben (Liège). A kormány külön engedélyével tudta ezt csak megtenni, mert már a strassburgi egyetem docense volt. 1912-ben avatták orvossá. 1913-ban írta meg orvosdoktori disszertációját. 38 évesen és három diplomával a tarsolyában indult el Afrikába, annak is a „fekete-Afriká”-nak nevezett területe őserdeibe

A kirendelő misszió által meghatározott helyen, a francia Egyenlítői-Afrikában, a mai Gabonban 1913-ban kórházat alapított. Itt kezdődtek az előre nem várt események: a francia hadsereg már 1914-ben, az első világháború kitörésekor házi őrizetbe vette őt és feleségét, mint ellenséges németeket. 1917-ben Schweitzeréket kitoloncolták Afrikából, nem kellett az „ellenségtől” a kórház, a sok nyomorult ember gyógyítása, fogolytáborba internálták. Franciaországban (Bordeaux, Garaison, majd St.Rémy de Provence). 1918 júliuásig tartózkodtak a táborokban. Önéletírásaiban emlékezik a próbatételekre, a sok nélkülözésre, de nem volt benne semmi harag a hatalmasságok iránt, Isten kegyelmében bízott a család. Az internálás idejét arra használta fel Schweitzer, hogy kidolgozza etikai álláspontját, melynek központi gondolata a következő: „Élni akarok, de mások életének tiszteletben tartása mellett” (Az élet tisztelete). A háború végén visszatértek az immár Franciaországhoz csatolt Elzászba. Ismertsége, jóakaróinak közbenjárása hozzásegítette, hogy viszonylag hamar megkapta Schweitzer és felesége a francia állampolgárságot, újra a Szent Miklós templom lelkésze lett és a strassburgi kórházban orvosasszisztensként kezdett dolgozni. Nathan Söderblom svéd püspök közbenjárásának köszönhetően Schweitzer előadásokat tartott Svédországban etikai meggyőződéséről, az élet tiszteletéről. Mellette még orgonahangversenyeket adott és hanglemezfelvételeket készített, a bevételekből fizette vissza adósságait, illetve gyűjtött pénzt az őserdei kórház újjáépítéséhez, mert a megkezdett munkát nem akarta félbehagyni.

Schweizer barátai a nagy kántornak, orgonistának egy trópusokon is használható, remek miniorgonát készíttettek és adtak ajándékba, amivel a kórházában gyakorolhatott, kísérhette az Istentiszteletek énekeit.

Schweitzer 1924-ig Európában maradt, majd visszatért Afrikába, ahol újjáépítette és berendezte kórházát, alkalmassá téve több ezer afrikai beteg fogadására, akik közül háromszáz leprás volt. Odaadó munkája „díjazásaként” elnyerte a bennszülöttektől az „Oganga”, avagy Nagy Fehér Varázsló megtisztelő címet. Gyakran visszatért Európába, hogy előadásokat tartson és orgonakoncerteket adjon, amelyekkel a pénzügyi hátteret biztosította orvosi munkájához.

A Pál apostol misztikája, az Indiai gondolkodók világszemlélete, és az Élet tisztelete című könyveivel vált világszerte ismertté az 1930-as években.

Senki nem gondolta volna, hogy a történelem megismétli önmagát. A második világégést megelőző években (1939-től) nem akadályozták a fekete-afrikai munkáját, de szinte hermetikusan lezárták a világtól. 1939–1948 között Lambarénében maradt családjával, mivel a háború miatt nem volt módja visszautazni Európába. 1948-ban tért vissza ismét, felesége, aki súlyos beteg lett, már nem követhette vissza, ő az európai hátországot biztosította, amíg ereje engedte. 1948 után folytatta az oda-vissza utazást egészen haláláig.

A második világháború utáni időkben számos kitüntetésben részesült. 1952-ben Nobel-békedíjat kapott. Az ünnepségen mondott beszédében elutasította a háborúkat, amikor Rotterdami Erasmust idézte: „A háború mindannyiunkat elembertelenít”. 

A lelkészi hivatását az orvosi mellett haláláig gyakorolta, hisz’ a kórháznak, melyet alapított, épített, fejlesztett Lambareneben, nemcsak orvos-mindenese, hanem lelki gondozója, papja is volt. A kórháza dolgozóit maga választotta ki, képezte a környék bennszülötteiből használható munkatársakká. Orvos munkatársait a nemzetközi orvos-misszió gyűjtötte és rendelte ki, így lehettek a debreceni Egyetemről, Szegedről is orvosok, akik néhány évet szolgáltak Schweizer mellett Lambareneben. Debrecenben volt szerencsém egy orvossal beszélgetni, aki két évet szolgált a „nagy fehér” mellett, saját bevallása szerint élete meghatározó, hitet erősítő, legnagyobb élménye, tapasztalata volt.

Orgonajátékának még a hallgatása is felejthetetlen élmény volt. Emlékszem, a 60-as évek elején a Petőfi-rádióban a rádiós Istentiszteletek után mindig orgonajátékokat közvetítettek, Schweizer Albert előadásában. Még a zeneileg nem annyira csiszoltak is szótlanul függtek a rádió hangszóróin. Sok esetben a Schweizer-muzsika többet jelentett, mint a békepapi igehirdetés.

Leánya, Rhena SchweitzerMiller (1919–2009) humanitárius tevékenységet folytatott.

Albert Schweitzer Lambareneben, szeretett kórházában hunyt el 1965-ben. Ebben az évben, szeptember 4-én lesz halálának 50-ik évfordulója.

Szeretettel és tisztelettel jegyezte 2015. január 14-én Pétervári Imre