„Az imádság a hit legfontosabb gyakorlása”

Mindjárt az elején hangsúlyozom, hogy mondanivalóm, az új esztendő első napján, nem „közéleti”, hanem „teológiai”; az „aktualitásra” utaló kezdés csak „látszat”, afféle ugródeszka.

Vannak barátaim, akikkel rendszeresen megbeszéljük az egyház és a világ dolgait. Egy ilyen beszélgetés után az alábbi e-mailt kaptam: „Nemrégen arról váltottunk szót, hogy féltjük Európát. Sok embertől hallottam ezt. Én erre mindig azt mondom: félni lehet, de csodálkozni nem. Ami ma a világban zajlik, abban benne vagyunk mi is; Európa, Amerika, közel-
és távolkelet..., vagyis az egész világ. Nagyon elrontottunk valamit, amit mi magunk aligha tudunk helyrehozni. Hogyan lehetne az egész világot felrázni? Ezt sem tudjuk mi magunk megtenni. Milyen jó, hogy a zsidóknak volt egy Mózesük, aki újra és újra kikönyörögte a megbocsátást Istentől. Ki könyörög ma? Senkit sem látok. 2009. februárjában, első megválasztása után így írtam Önnek: ...a legaktuálisabbnak, égetően fontosnak tartom ma azt a gondolatot, hogy a jövő a béke emberéé! Ha akkor ez égetően fontos volt, mit mondjunk nyolc évvel később? Számomra teljesen új hangsúlyt kap az a formula, amit sokszor minden belegondolás nélkül mondunk: Jövel Szentlélek Úr Isten! Mondjuk ezt imádságos szívvel!”

Kálvin, nagy műve 20. fejezetének ezt a címet adta: Az imádság a hit legfontosabb gyakorlása, általa nyerjük el nap mint nap Isten jótéteményeit. „…Mennyire híján és szükségben van az ember minden jónak, és semmiféle eszköze nincs az üdvösséghez. Ezért ha segítséget keres, azt önmagán kívül kell keresnie. Az Úr önként és tökéletesen közli magát velünk Krisztusban, akiben feltárja számunkra a mennyei kincset, hogy teljes hitünk szeretett Fiára irányuljon, minden váradalmunk tőle függjön, és minden reménységünk benne legyen. Miután pedig a hit megtanított arra, hogy belássuk: amire szükségünk van és aminek híjával vagyunk, az megvan Istennél és megvan a mi Urunk Jézus Krisztusunknál, mert az Atya azt akarata, hogy benne lakozzék bőkezűségének teljessége, hogy abból, mint bővizű kútból merítsen mindenki; most már csak az marad hátra, hogy keressük is nála és imádságainkban kérjük is el tőle azt, amiről már megtanultuk, hogy Őbenne van” (Institutio, 20.1.)

Úgy tanultam, az Istennek tetsző imádság elemei a magasztalás, a bűnvallás és könyörgés, a hálaadás, a kérés, majd a Szentháromság Isten ismételt magasztalása. A 2015. esztendőre visszatekintve, nem csupán a kerületre, hanem gyülekezeteimre és az ökumenikus munkára pillantva is tele van töredelmes szívem hálával: cselekedett értünk az Úr, minden kínzó és megoldhatatlannak tűnő nehézségek ellenére is. 

A 2016. esztendő, a már amúgy is az év minden napját betöltő állandó dolgaink mellett, sok új feladatot kínál mindnyájunknak, miközben az Ő megtartó kegyelmében bízva készülünk 2017-re, az ötszáz éves jubileumra. A háttérben sok az indulat, a feszültség mindenütt; nemcsak a világban, közöttünk is. Engem leginkább ez gyötör meg: indulat, harag, saját frusztrációink kivetítése és a felelősség áthárítása másokra, sokszor gyanakvás, gyűlölet közöttünk is. Mit tudnánk mi kezdeni a világ nagy ügyeivel, amikor még a mi saját ügyeink sincsenek rendben? Egyébként szerintem az ügyeink, még a legnehezebb esetekben is „rendben” vannak; mi nem vagyunk rendben! 

Higgadjunk végre le, boruljunk le, és Isten napi Igéjének üzenetét megragadva, imádkozzunk! „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének” (Jakab 5,16) Igaza van az imént idézett barátomnak, aki azt állítja, hogy nem lát komolyan könyörögni senkit, okoskodni, erőlködni annál inkább. Valóban, minden alkalmunknál van egy olyan érzésem, hogy az áhítat, az ima, csak olyan kegyes járulék, gyorsan legyünk túl rajta, aztán térjünk a lényegre. Nem jól van ez így! Az imádkozó ember vallja, kifejezi, megjeleníti, hogy minden kegyelem, és „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása” (Jakab 1,17). 

Persze, valljuk meg azt is, hogy ebben a pulzáló világban nem könnyű egy kicsit lenyugodni, legalább „lélekben” elbújni – és imádkozni. A közösségi imádságnak is nagy ereje van, de most „kiindulásként” maradjunk a belső szoba imádságánál (Máté 6,6), hangsúlyozva, hogy ez a „belső szoba” tömegben is, viták viharában is adatik. Szinte lehetetlennek tűnik, de adatik. Legalább annyira nehéz „imádságra higgadni”, mint amilyen nehezen tudtam Rodin imára kulcsolt kezekről készült alkotását úgy lefotózni, hogy végre adasson már a tömegben az alkalmas pillanat, amikor nem bámészkodik ott senki más; órákat kellett várni erre a pillanatra, de nem voltam hajlandó az alkalmas pillanat nélkül továbbmenni. Valami ilyesmiről van szó az „imádságra higgadás” esetében is.

Az imádság „távlatosan” mindig arra is irányul, hogy Uram, add, hogy hűséggel végezhessem, amit rám bíztál; adj erőt minden napra; és add, hogy amikor eljön az ideje és menni kell, akkor jó lelkiismerettel, magam után „rendet” hagyva mehessek el, ahogy Prospero fogalmazza meg ezt Shakespeare Viharjának záró soraiban: „bocsássatok meg és bocsássatok el”. 

Egyik gyülekezeti tagunk mutatott nekem a Balaton partján egy hatalmas vörös követ, amelyet nyaldostak, de nem tudtak kikezdeni a hullámok: „Ez az anyám imaköve, minden reggel lejött ide, és itt imádkozott értem; csak sokkal később értettem meg, hogy ezek az imádságok hordoztak életem legintenzívebb időszakában, és nem a saját okosságom, ügyességem, igyekvésem.” 

Igen, ez az imádság áldott lehetőség 2016-ban a Dunántúli Református Egyházkerületben is, ajánljuk mindenkinek, mielőtt bármit is tenne, szólna, gondolna. Az ember felől minden az Igébe kapaszkodó imádsággal kezdődik. 2016-ra főként ezt ajánlhatjuk, ez a legtöbb, amit tehetünk; a többit pedig majd rajtunk keresztül, vagy nélkülünk, megcselekszi az Úr. 

 Balatonalmádi, 2015.12.31.

Steinbach József