Reménység és én – Erősítsétek meg magatokat!

Dr. Németh Tamás, a pápai teológia professzora előadásában arról beszélt, hogy hogyan lehet a keresztyén reménység személyes erőforrássá. Hogyan tölthetjük be, éppen erőtlenségünkben, az ézsaiási igét: „Erősítsétek a lankadt kezeket, tegyétek erőssé a megroskadt térdeket! Mondjátok a remegő szívűeknek: Legyetek erősek, ne féljetek!” (Ézs 35,3-4)

Elmondta először is, hogy a keresztyén reménység egészen más, mint a világi reménység, amely evilági dolgokra, emberi jószándékra épül. A keresztyén reménység gyökere a Krisztusban kapott ígéret, Isten irgalmasságának, hűségének valósága, a Krisztushoz tartozás bizonyossága.

Ezért a keresztyén reménység mindig a személyes hitemhez kapcsolódik. Nem táplál illúziókat, hanem Isten ígéreteire támaszkodik. Lehet, hogy megbetegszem, hogy vannak testi-lelki nyomorúságaim, de bizonyossággal tudhatom, hogy az Úr mindezek között is velem van, és már megszabadított engem az örök életre.

A keresztyén reménység számára valóban minden lehetséges – az Úrban. Nem kér tehát lehetetlent tőlünk, akiknek magunkban nincsen erőnk, sem bölcsességünk, sem semmi megfogható dologban nem reménykedhetünk – mikor azt mondja: Legyetek erősek! Mert akik az Úrban bíznak, azoknak valóságosan megújul az ereje, erőn feletti utakhoz erőn feletti erőt kapunk. Jézusnál megvan minden, amire szükségünk lehet.

A modern kor emberét a megtalált remény helyett az elveszett remény jellemzi. Valamiféle elmosódott, „redukált” remény ez arról, hogy majdcsak elrendeződnek valahogy a dolgok. A hit reménységét azonban Isten kijelentése ébreszti, és éppen ott válik elevenné, ahol már nincs mit tennünk! A Krisztusba vetett hit reménye abból az evangéliumból táplálkozik, hogy a tapasztalt valóság nem az egyedül lehetséges és végérvényes valóság, mert „amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az Őt szeretőknek”.

Persze, a hit reménysége nem tarthat jogot abszolút ismeretre, mert most még csak tükör által, homályosan látunk. De ebben az éjszakában mégis reménykedve vár Isten végső, egyértelmű megjelenésére. A keresztyén embernek erre a megígért valóságra előre tekintve, ennek erejéből kell a „most”-ot  a hit józanságával megélnie, a jelen pillanatát is komolyan vennie – várakozással, engedelmességgel, helytállással.

Németh Tamás előadása záró részében a szenvedés és a reménység kapcsolatáról szólt, rámutatva, hogy a szenvedésben lesz igazán nyilvánvalóvá, hogy mit takar a hit és a reménység. „A szenvedés kérdőre vonja az embert a reménysége felől.” Minden, ami velünk történik, Istentől jön, de nem minden, ami történik, egyezik Isten akaratával. Hitéletünkben e kettő egyidejűleg érvényes. 

A keresztyén reménység azért kész a szenvedésre, mert nem tartja azt végzetnek, amivel nem lehet szembeszállni, hanem számol a teljes váltság napjával a Krisztusban. Hiszi és tapasztalja, hogy „elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (2Kor 12,9). Naponta idézi Jézus szavait: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” (Lk 22,42)

Erősítsük meg magunkat ebben a reménységben, és minél több tettel, szavunkkal róla szóljunk egy olyan világban, amely nem mer továbbnézni a pillanatnál!