Boldog reménység

„Mert megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk e világban, mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik.” Titusz 2, 11-14.

Az elmúlt hetekben többféle formában, fórumon, utcán, bevásárlóközpontokban, médiában, templomokban arról igyekeztek meggyőzni bennünket, hogy jobb adni, mint kapni, és itt a vissza nem térő alkalom, hogy mindnyájan jók legyünk, legalább egy kicsit.

E közben nekem újra és újra József Attila sorai jutottak eszembe: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” (József Attila Két hexameter 1936. november-december) Érdemes-e jónak lenni? Van-e különbség azok között, akik szívvel, lélekkel próbálnak segíteni, és azok között, akik szerint ezen a világon semmi jót nem érdemes tenni, mert már rég nem igazak a mesék, és jó tettért nem várhat az ember semmi jót. Igen, ezek a kérdések itt kavarognak bennünk. Egyik pillanatban megrendíthetetlenül hiszünk a jóság erejében, a másik pillanatban pedig mindenből kiábrándulunk, mert utolért bennünket egy megrázó rossz hír, egy rosszindulatú, cinikus megjegyzés, egy hálátlan gesztus. Ezekből az elmúlt napokban is jutott bőven, merényletek, balesetek, kibékíthetetlen ellentétek. Szabad-e ünnepelni, érdemes-e jót tenni, igaz szívvel készülni, ajándékokat készíteni, ajándékokat elfogadni? Amennyiben csak a körülöttünk levő világ eseményeire nézünk, és környezetünkben föl-fölkavarodó indulatokra, sok reménységünk nem marad. Az újra és újra megfogalmazódó, kényelmetlen, életünk örömét, jó érzését elvevő gondolatok között szólal meg Isten Igéje karácsony első napján. Túljutva a szenteste örömein és csalódásain, Isten Igéje más irányba viszi szívünket, lelkünket. Elemeli gondolatainkat, tekintetünket erről a világról és határozottan arra buzdít bennünket, hogy van boldog reménységünk, mert megjelent Isten üdvözítő kegyelme! A megváltás évezredes ígérete beteljesült!

A mi várakozásunk, ünnepet szentelésünk nem bizonytalan alapokon nyugszik, mi már tudjuk, hogy a próféták nem hiába vártak évezredeken keresztül, hogy nem bizonytalan égi jeleket kutatunk, hogy nem a tévedés lehetőségét magukban hordozó lánglelkű emberek kérnek tőlünk bizalmat, mert Isten Fia emberré lett! Csakis Krisztusra nézve van értelme a jónak, ránézve viszont nincs értelme másnak. Erről tanít bennünket Pál apostol Tituszhoz írt levele. A második fejezet első szakaszában felsorolja, hogy a különböző generációk és társadalmi csoportok hogyan válhatnak Isten tanításának díszeivé. Szó van itt megértésről, mértéktartásról, tiszta életről, annak a krisztusi megéléséről, hogy a gonoszt jóval lehet meggyőzni, „megszégyenüljön ellenfeled, mivel semmi rosszat sem tud mondani rólunk.” (Titusz 2,8). Miért szabad nekünk így élnünk? „Mert megjelent Isten üdvözítő kegyelme...” (Titusz 2, 11) Isten szeretete a példa, akinek ezer és ezer indoka lenne arra, hogy magunkra hagyjon önzésünkkel, hitetlenségünkkel, de Ő nem ezt az utat választotta. Aki a mindenség teremtője, tudja, hogy az élet elengedhetetlen feltétele a jóság, az odaadás, az önfeláldozás, a megbocsátás, ezek nélkül nem lehet gyermeket nevelni, családban élni, közösséget építeni, hivatásunkat gyakorolni, munkánkat elvégezni. Ezt az elengedhetetlen életfeltételt adta-adja nekünk az emberré lett Istenben, Jézus Krisztusban a világ Megváltójában, „aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik.” (Titusz 2,14)

 Számtalan okot tudnánk felsorolni, hogy miért nem érdemes jót tenni ebben a világban, hogy milyen veszélyes dolog egymást szeretni, hogy milyen kockázata van egymás elfogadásának, befogadásának. Bármilyen hosszú is az általunk felsorolt lista, van egy érv, ami mindezt semmivé teszi, és ez az a tény, hogy „megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek” (Titusz 2,11)

 A Heidelbegi Káté pontosan, tisztán fogalmaz:

 „Ha Isten minden nyomorúságunkból egyedül kegyelemből, minden érdemünk nélkül Krisztus által szabadít meg, akkor miért kell jót cselekednünk?

Azért, mert miután Krisztus minket vérén megváltott, Szentlelkével meg is újít, hogy hozzá hasonlókká legyünk, hogy a sok jóért Isten iránti hálánkat egész életünkben megmutassuk, és őt dicsőítsük.

Továbbá azért, hogy ki-ki a maga igaz hitéről a hit gyümölcseiből bizonyosságot szerezzen.

Végül azért, hogy istenfélő életünkkel másokat is megnyerjünk Krisztusnak.”

(Heidelbergi Káté 32. Úrnapja 86. kérdés)

Krisztus megváltó szeretetének fényében fogadjuk meg Pál apostol tanácsát, és józanul gondoljuk végig, hogy hova vezet a gyűlölet, az önzés, ami először a környezetét teszi tönkre, azután magát a gyűlölködő, önző embert pusztítja el.

Ezen a karácsonyi ünnepen is teljen meg szívünk a megváltás, a megbocsátást örömével, ami Krisztus által már a miénk, hogy „várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését.” (Titusz 2, 13) Ezért érdemes a jóra, törekedve, igazságosan és kegyesen élni.