Elszorulhat a szívünk? - Húsvéti körlevél a dunántúli reformátusoknak

Az idei húsvét több szempontból is rendkívüli keretek között adatott nekünk. A Reformáció 500. évfordulóján hálát adunk azért, hogy Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8), miközben megerősödünk a reformáció alapvető felismeréseiben, valamint újra gondoljuk azt, hogy mit jelent valójában az egyház megújulása.

Az idei esztendőben megköszönjük Urunk megtartó kegyelmét a II. Helvét Hitvallás 450. éves elfogadásnak alkalmából, amelynek alapján továbbra is valljuk, hogy Isten Igéjének hirdetése Isten beszéde. Beszédes az is, hogy éppen a presbiteri tisztújítás évében emlékezünk az első presbitérium 400 évvel ezelőtti pápai megalakulására. Emléktáblákat helyezünk el templomainkban az évfordulón, több ünnepi kiadványunk megjelent már, illetve ezek készülőben vannak.

Az egyházkerület lelki házának sokszor részletezett, imádságos és minden erőnkkel megfeszített építése után "kőházaink" megújítására is sor kerül. A levéltár, könyvraktár megújulása után gondosan és modern szakszerűséggel előkészített kiállítással, teljes szépségében nyithatja meg kapuit a Dunántúli Református Múzeum, az Ótemplom és az Óparókia épületegyüttesében. Ez az épület, reményeink szerint sokkal több lesz, mint múzeum, hiszen többfunkciós lelki és közösségi tereket hoztunk létre a kiállítás megtekintésének és a múzeumpedagógiai foglalkozások lehetősége mellett. Teljen meg élettel, beszélgetéssel, találkozókkal, kiállításokkal, diákokkal, szülőkkel, csoportokkal, reménnyel és örömmel ez az épület. Elkészült a Pápai Gimnázium épületének felújítása, és a beruházás folytatódik a Kollégium további épületeinek teljes felújításával. Teljesen megújul és bővül a balatonfüredi Siloám Otthon. Mind a négy középiskolánkban nagy beruházások kezdődhetnek meg, templomok, gyülekezeti házak épülnek és újulnak meg. Köszönjük az Úrnak az anyagi forrásokat. Bízunk abban, hogy még folytathatjuk a sort. Legyen az Úr áldása a lelki és kőház további építésén, itt a Dunántúlon, Isten dicsőségére, református családunk és sokak javára, épülésére, üdvösségére, a feltámadott Jézus Krisztusban. 

Ezzel a reménységgel készülünk a „REND 2018” kaposvári alkalmára, amelynek első plakátját körlevelünkhöz csatoljuk, hiszen akik az Úrban bíznak, azoknak erejük megújul (Ézsaiás 40,31).

Az idei húsvét ünnepén napi Igénk ószövetségi részét Sámuel második könyvének első fejezetéből olvashatjuk (2Sámuel 1,17–27). Az Ige egyházához méltóan nem keresünk más Igét, mint ami éppen az idei húsvétra rendeltetett, hanem az alapján fogalmazzuk meg végezetül az ünnepi üzenetet.

„Elszorul a szívem...” – énekli Dávid. A feltámadott Jézus Krisztusban értjük meg Dávid énekét igazán. 

Pedig fellélegezhetne Dávid, hiszen az a Saul halt meg, aki annyiszor az életére tört és annyi keserűséget okozott neki. Itt a fellélegzésből megbocsátás lett, azzal a világos látással, hogy ebben a világban nincs fellélegzés, mert azonnal támadnak újabb bajok és más ellenségek. Mi tudjuk, hogy fellélegzés majd Jézus Krisztusban adatik, „teljességében” odaát. Ennek reménysége már a miénk (17–18). Ez a reménység azonban minden „korrekt” küzdelemhez erőt ad itt (Filippi 4,13).

Dávid először saját népét siratja el, és a vereség ellenére saját népét védi az ellenség további kárörömétől és gyalázatától. Dávid azt siratja először, amit saját népe elveszített. Nem is beszélve Saul és Jónátán meggyalázott holttestéről (19–24). Dávid éneke egyszer és mindenkorra megtilt minden barbár kárörömöt (20). A halálban már látszik Saul nagysága, minden nyomorúsága ellenére; valamint látszik Jónátán hűsége, amellyel kitartott apja mellett, megmaradva ott, ahová az Úr állította (21–24). A halál a túlnani optikájába helyezi az ittenit. A halál ténye senkit nem magasztal fel, de nem is enged gyalázni, hanem az Úr ítéletére bíz mindenkit. De jó abban a bizonyosságban szolgálni, hogy a feltámadott Jézus Krisztusban Isten népére mindenkor csak örök reménységgel tekinthetünk, még akkor is, ha olykor joggal szorulna össze a szívünk, és sírhatnékunk támadna. De fontos megerősödni abban a feladatban, hogy Isten népének védelme szolgálatunk része, noha Isten népének oltalma annál az Úrnál van, aki legyőzte a halált, és örök életet szerzett nekünk (1János 5,11).

Dávid csak legvégül tér rá a saját fájdalmára. Számunkra mindig a saját fájdalmunk a legnagyobb, és szeretnénk, ha a nap is megállna az égen, ha minket megrendülés ér. Persze ez érthető.  De a hit éppen ott kezdődik, hogy tudom, az én fájdalmam a másiknak akár semmit sem jelenthet; miközben én egyre inkább megtanulok a másik fájdalmával is rezdülni; de ez az együttérzés is csak egy határig „normális”. Dávid saját fájdalma Jónátán miatt határtalan, de éppen ez az ének mutatja, hogy minden fájdalomnak van határa. Az értünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban ez minden itteni fájdalomban tapasztalatunk. Jézus Krisztusban lehetőségünk lesz megragadni a dolgokat, és kellő időben elengedni azokat, még a fájdalmakat is.

Áldott húsvéti ünneplést, szolgálatokat kívánunk, az Úrban!

Köszönjük mindenki imádságát, szeretetét, támogatását, a dunántúli reformátusság áldott hitbeli, lelki, példamutató egységét.

2017. április 16-án, húsvét ünnepén, a Dunántúli Református Egyházkerület Elnöksége, Vezetése nevében,

Steinbach József püspök