Lélek

Miután a felvilágosodásnak nevezett fordulat következtében az ember saját maga megértésében beszűkült önmagára, értelemszerűen problematikussá vált a Lélek és a lélek, vagyis Isten Lelke és az emberi lélek közti különbségtétel.

Természetesen nagyon sokat köszönhetünk a lélektan megszületésének és felfutásának, ám lehetetlenség véka alá rejteni azt a benyomásunkat, hogy a pszichológiai látásmód sokszor elmossa azt az éles és alapvető határvonalat, amely a keresztyén üzenetet a felvilágosodás nyomán kibontakozó embertudományoktól megkülönbözteti. Ez azzal a veszéllyel járhat, hogy az evangélium hirdetéséből könnyen válhat valamiféle életvezetési tréning, amolyan vallási ízesítéssel leöntött lelki tanácsadás. S még mielőtt a pszichológia hívei megköveznének, igyekszem gyorsan leszögezni, hogy az emberi lélek tudománya hasznos és fontos segédeszköz lehet a keresztyén szolgálatban is, ha a helyén van kezelve.

A helyén, azaz, ha nem nyomja el és nem szorítja ki a teológiát. Erre azért van esély, mert teológusul gondolkodni nem könnyű egy olyan korban, amelyet menthetetlenül meghatároz az emberközpontú világkép. Egy olyan gondolkodás, amely az ember felől nézi Istent, s nem Isten felől az embert. Egy olyan gondolkodás, amely talán azt még el tudja képzelni, hogy vannak emberek, akiket foglalkoztat az Isten-kérdés, de azt már kevésbé, hogy létezik olyan Isten, aki bizony nem csak emberi filozofálgatás tárgya, hanem aki egyenesen cselekszik, mi több, belenyúl az ember életébe. A lelkébe.

Mert ez történt Pünkösdkor. A kérdés ez: vajon létezhet-e olyan, az emberben lezajló belső esemény, amelynek az eredete nem az ember világában van, hanem amelynek az oka az emberen kívül található? Hogy tehát nem feltétlenül az emberi lélek minden belső történés alanya, még ha az emberben is zajlik, hanem Isten Lelke az, aki az emberi lélekben tevékenykedik.

E különbségtétel a Lélek és a lélek között alapvető. Nem csak azért, mert a hiánya könnyen elmossa a különbségtételt a teológiai és a pszichológiai látásmód között. Hanem azért, mert e különbségtétel nélkül elvész az az alapvető igazság, hogy Isten Lelke az emberi lélektől független valóság. S ha ez elvész, akkor az emberi lélek válik a mércévé, még Isten valóságának a megismerésében is: Isten azért „van”, mert ÉN úgy érzem az ÉN szívemben.  Mintha bizony az ember belső világa lenne a viszonyítási pont, amelyhez képest Istenről bármi is mondható. Isten mint a tetszésindex tárgya. 

Holott talán pont fordítva, Isten valósága azért válhat belső lelki élménnyé és tapasztalattá, mert Ő tőlem függetlenül létezik, s úgy döntött, hogy Lelke által az embert az Ő objektív létének a részesévé teszi. Isten nem a szubjektum „terméke”, hanem pont fordítva, az Ő objektív léte lehet a szubjektum tapasztalata.

Az Isten lelkének objektivitásáról való meggyőződés azért perdöntő, mert különben a keresztyén vallási tapasztalat megragadásában könnyen válhat a szubjektum a főszereplővé, s nem az válik fontossá, Aki cselekszik az emberben, hanem az, aki átél.

 Nem mintha a keresztyén Isten-élményben a személyesség nem lenne alapvető, ám mégis, ha a szubjektumban cselekvő Lélek objektív és független valóságáról a szubjektum nem tud számot adni, akkor a Lélek és a lélek közti különbség elsikkad, s Isten valóságából, az Ige és a Lélek által kijelentett igazságból a lélek magánügye lesz. Így születik meg a keresztyén individualizmus, amelyet már nem köt az egyház közösségében a Lélek és az Ige által megértett és megfogalmazott Isten, mert számára a szubjektum élménye válik elsődlegessé. 

Még ha az Isten-tapasztalat személyes belső történet is, akkor is látni kell, hogy az Istennel való belső közösség megszületésében nem az emberi lélek a főszereplő, hanem az emberi lélektől független Szentháromság Isten, aki úgy döntött, hogy az ember világába küldi az Ő Lelkét, s ezzel megnyitja az utat az ember számára a Vele való végérvényes közösség felé. 

S ez az a közösség, amelyben részesedve az ember képessé válik arra, hogy meglássa valódi önmagát. Minden más Isten nélküli önismeretre törekvés csak hiábavaló forgolódás önmagunkban.