„…a jókedvű adakozót szereti az Isten.”

(2Korinthus 9,6–15) Isten jó, azaz tökéletes, szent, igaz és igazságos (Zsoltárok 112,9). Isten jóságából következik az, hogy Isten jókedvű (9). Ez az Isten alapvető természete. Ezért Isten jókedvűen, bőséggel, kegyelmesen ad mindenkinek (8–10); hiszen felhozza napját jókra és gonoszokra egyaránt (Máté 5,45). 

Isten „jókedvű jóságának” legnagyobb áldása Jézus Krisztus, akiben megváltást ajándékozott nekünk kegyelméből, hogy megszabadítson minden rossz hatalmától. Egyelőre még sok rosszat tapasztalhatunk, de ezeknek már nincsen hatalma rajtunk. Ezzel a bizonyossággal, ebből fakadó reménységgel járjuk ma a temetőkerteket, elköltözött szeretteinkre emlékezve. Isten hívő népe tudja, hogy az Úr nemcsak gondviselő, hanem megváltó Úr is.

Isten jósága, jókedve, Jézus Krisztusban közölt szeretete minket is jókedvre hangol. Isten gyermeke jókedvű ember, nem kedvetlen, hiszen reménysége van. Ez a jókedv nem egy felszínes, sok-sok bajt palástoló, „vidámkodó vibrálás”, hanem ez a jókedv a megváltott, üdvösséget nyert ember mennyei öröme, ebből fakadó hálája (11). Ez a jókedv mennyei öröm, de mégis valóságos emberi jókedv, amellyel a hívő ember mer ember lenni, így szentsége nem valami elérhetetlen, „embertelen” fenségben mutatkozik meg. A jókedv rámutat arra, hogy emberek vagyunk, az Úrra szorulunk, aki egyedül mindenható; ezért nekünk nem szabad mindent komolyan venni, hanem csak azt, amit az Úr az adott időszakban ránk bízott; egyébként megzavarodunk. A jókedv rámutat arra, hogy az Úréi vagyunk, kegyelemből, akik el tudják engedni azt, ami felett csak az Úrnak van hatalma, és mindenben az Úrra bízták magukat. A jókedv – beleértve a vicces jókedvet is – azt hirdeti rólunk, hogy nem vagyunk tökéletesek, de mégis lehetünk hitelesek. A jókedv jelzi, hogy nem az erkölcs tart meg, hanem csakis az Úr kegyelme, de ebből a kegyelemből csakis jókedvűen megélt, Istennek kedves erkölcs következhet. Egy hívő testvérem említette nekem a napokban: „Nekem minden nap imádkoznom kell, és Isten erejét kérve tennem is kell, ezért a jókedvért. Nekem ezt a jókedvet naponta el kell kérnem, hogy úrrá ne legyen rajtam a halálos kedvetlenség.”

Isten jósága, jókedve arra indít minket, hogy jókedvűen adjunk másoknak. Amit kaptunk, annak csak egy kicsiny része a miénk, a többit azért kaptuk, hogy továbbadjuk; vagyis az nem a miénk. A jókedvű adakozó a hálatelt szívű adakozó, akinek gondja van a szeretteire, a látható egyház fenntartására, a szentek – azaz a testvérek – szükségeire. De a jókedvű adakozó nemcsak a hozzá hasonlók szükségeit hordozza, hanem másokét is (12). Ki az az ember, a szeretteiden, a testvéreiden kívül, aki egészen más, mint te, és mégis rád bízta őt az Isten, hogy jókedvűen cselekedj érte? Nem vár sokat az Úr, nem a világ összes baját bízta rád: egy ilyen embered legyen mindig! A jókedvű adakozó hálából ad és nem jutalomért, mert a jutalom, az üdvösség – azaz „minden” (1Korinthus 3,21) – már eleve az övé, a Jézus Krisztusban. Aki jókedvűen ad, az még jobb kedvű lesz, mert az isteni természet részesévé lesz ezáltal. Próbáljuk csak ki! Aki jókedvűen ad, az másokat is jókedvre hangol, azaz általa mások is megtapasztalják az Isten gondviselő szeretetét, és dicsőítik az Urat. Aki kapott, az nem az adakozót dicséri majd, hanem az Urat! Ha adunk, ne mi várjunk dicséretet, emlegetést! (13–14)

Kapcsolódó link:http://igemellett.blog.hu/