Gyászhír - elhunyt Szakál Elemér az Őrségi Református Egyházmegye nyugalmazott esperese

Fájdalommal, de Isten akaratában megnyugodva tudatjuk, hogy Szakál Elemér az Őrségi Református Egyházmegye ny. esperese volt kőszegi és szombathelyi lelkipásztor 2020. november 30- án, 88 esztendő után visszaadta életét megváltó Urának.

Aki becsülte a helyén mondott szót

Ha azt mondom, hogy búcsúzok, nem igaz. Ha azt mondom, hogy nem búcsúzok, az sem igaz.

Nem búcsúzok, mert hiszek a feltámadásban, hogy Jézus majd átviszi az Ő országába mindazokat, akik az övéi voltak és maradtak mindhalálig. Szakál Elemér az övé volt. Életét tette rá a Krisztus szolgálatára.

De búcsúzok mégis lelkipásztor elődömtől, a szolgatárstól, az Ige alázatos hallgatójától és hirdetőjétől, a hiteles és bölcs öregembertől. Búcsúzok a régi idők tanújától, sok egyházi humoros történet mesélőjétől, attól a dunántúlitól, aki születésének helyét miként korát sem előjogként emlegette. Mint minden szentenciája tömör volt ez is: az nem érdem, hanem állapot.

Nyolcvannyolc évet élt.

Adásztevelen, egy Pápa melletti faluban született. Édesapja is lelkipásztor volt, első generációs értelmiségi, aki megtanította gyermekeinek származásuk helyét, a Marcal menti Egeralját. Szakál Elemér is tovább örökítette a vérségi és hitbeli hűséget. A Balaton-felvidéki Zánkán kóstolt bele a lelkészi szolgálatba, Szombathelyen segédlelkész, majd Kőszegen és szórványaiban végez szolgálatot, míg az utolsó negyedszázad ismét Szombathelynek jutott.

Szolgálatát sok minden hitelesíti. Gyaloglások háztól-házig, ténylegesen lélektől-lélekig a dunántúli szórványvilágban. Titokban elfogadott egyházfenntartói járulékok és adományok egy-egy ateista férj mellett is egyházához ragaszkodó asszonytól. Motorozások az alpokaljai hóhullásban, Karácsony ünnepkörében, hogy mindenkihez eljusson legalább ekkor az evangélium. Megfagyott ujjak a Pannónia kormányán, elrepült motor Kőszeg és Horvátzsidány közt az erdei kanyarban. Csepregre árvult alföldi református zsellérek úrvacsorai közösségbe hívása az 1960-as években, erdélyi gyökerekkel kötődő hűségek erősítése a kőszegi zimankóban.

1956-ban Szombathelyen kíváncsi segédlelkész az októberi eseményekben, szemtanúja az Erdélyből származó presbiter, a későbbi legnagyobb szombathelyi 56-os vértanúvá lett Welther Károly református ügyvéd Forradalmi Tanács elnökévé választásának. Bő évtizedes kitérő után érkezik Szombathelyre újra, hogy nyugdíjazásáig lelkipásztora legyen a gyülekezetnek.

Szenet lapátolt, ha kellett. Szurkot olvasztott, földet forgatott. Téli vasárnapi hajnalokon megrakta a vaskályhákat a templomban, hogy meleg legyen az istentiszteletre érkezőknek. Szolgája volt Istennek és szolgálta a közösséget. De túl erős volt ahhoz, hogy szolgája legyen az embereknek. Tudott alázatos lenni, de nem szerette a megaláztatást.

Tizenhét évig érezhettem szolgatársi támogatását, barátságát. Nyugdíjasként határt vont önmagának. Nem szólt bele utódja munkájába, nem tanácsolt és nem akadályozott. Ha kérdeztem válaszolt, ha kértem, szolgált és helyettesített.

Névnapokon egy-egy üveg borral köszöntöttük egymást. A somlait szerette, abból is a juhfarkat. Amikor meglátogattam, késő éjszakákba nyúltak beszélgetéseink. Mesélt a régi időkről, a gyermekkori Adásztevelről, a szolgálatról. Mindig az egyház volt gondolkodása fókuszában. Ő nem fáradt bele haláláig Isten dunántúli reformátusságának ügyébe.

Szolgálatát és életét sok minden hitelesíti. Mondtam már és újra mondom a leghitelesebbet: mindkét gyermeke és minden unokája ott volt és maradt hűségben és szolgálatban a református egyházban.

Számomra ez életének leghitelesebb bizonysága. Úgy szerette és olyan tekintéllyel tudta jelenvalóvá tenni a református egyházat, hogy utódai sem tudtak menekülni tőle.

Jellegzetes kézmozdulattal hessegette, ha dicsérték, a szót maga is megmérte. S miközben ünnepeken együtt osztottuk az úrvacsorát, alázatosan hallgatta az Igét. Elismerését tömör mondatba sűrítette: helyén mondott ige volt ez. Ige alatt a prédikáció üzenetét értette.

Készült az utolsó nagy útra. Naplójába jegyezte végakaratát.

A múló időben maradt ki tudja hány elmaradt találkozás és az utolsó koccintás a legújabb évjáratú somlai juhfarkkal. És a beszélgetések a soha ki nem fogyó témáról: Isten földön küzdő református anyaszentegyházáról, amelynek egy hűséges szolgája kilépett közülünk.

Azt tudtuk, hogy egyszer az ember számára lejár a földi idő, hogy vége lesz, csak a mikort nem. Most már azt is tudjuk.

Ami adatott, azért adunk hálát az Örökkévalónak.

A.B.F.R.A.

Jakab Bálint szombathelyi lelkipásztor