Református nagyböjt: Egy lelki út, melyen közelebb kerülhetünk Istenhez

Húsvétra készít fel lelkiekben a nagyböjt. A böjt bibliai eredetű, az ószövetségben és az újszövetségben is olvashatunk a böjtölés formáiról. De mit jelent nekünk a böjt? Nélkülözés, lemondás, esetleg valami fogadalom? Böjtöljenek-e egyáltalán a reformátusok? Hogy visz közelebb Istenhez ez az időszak? Dr. Balla Ibolyát, a Pápai Református Teológia professzorát, rektorhelyettes asszonyát kérdeztük.

- Mit jelentett az Ószövetség népének a böjt?

Már az Ószövetségben is az tükröződik, hogy a böjt Isten népe számára összefügg nemcsak a bűnbánattal, hanem az Isten és ember iránti szeretettel is, vagyis a központban nem a megvonás, valamitől való tartózkodás, vagy aszketikus életmód áll. Többek között az Ézsaiás 58 mutatja azt, hogy önmagában a böjt nem Istennek tetsző, ha nem társul hozzá emberségesség, a felebarát szeretete, amiből látható Istennek és az általa teremtett világnak a szeretete.

Bár a mózesi törvény egy kötelező böjtöt ír elő – amely szerint a hetedik hónap tizedik napján, az engesztelés ünnepén nem volt szabad munkát végezni, és áldozatot kellett bemutatni (3Móz 16,29-34, lsd. még 4Móz 29,7-11; vö. a Zak 8,19-et, mely több böjtöt is említ) –, az Ószövetség ennél többféle, alkalmi böjtről is tudósít. Amikor nem egyéni, például gyászhoz köthető böjtről van szó (pl. Saul és Jónátán halálakor, 1Sám 31,13; 2Sám 1,12), akkor általában rendkívüli helyzetet tapasztal meg a nép: természeti csapás miatt böjtöl (Jeremiás 36), vagy háború előtt, illetve csata után hirdet meg böjtöt az isteni könyörület és segítség elnyeréséért (Bír 20,26; 1Sám 14,24; 2Krón 20,3). Az ilyen böjt általában egy napig tartott, amelyen tartózkodtak az élelemtől, víztől és a napi munka végzésétől. A böjthöz kapcsolódhat még az Izráel vétkei miatti bűnbánattartás és a bálványoktól való tartózkodás (1Sám 7,6). A fogság utáni Eszter könyve szerint sajátos helyzetben böjtöl Eszter, mielőtt a perzsa király elé vinné a zsidók ügyét (Eszt 4,16). A Jóel 1,13 szerint az éjszakát is gyászruhában kellett tölteni, ami csak a legszélsőségesebb körülmények között volt jellemző (2Sám 12,16.21), a Jóel 1,14 és 2,12-16 pedig nemcsak a szív szerinti böjtöt hangsúlyozza, de azt is, hogy a böjtben a társadalom minden rétegének részt kellett vennie, mert a csapások is mindenkit érintettek. 

- Hogy vezet át az ószövetségi böjt az Újszövetségbe?

Már az Ószövetségben is látható, hogy a fogsági utáni iratok több böjtöt említenek, mint amiről a mózesi törvényekben olvashatunk (lsd. a fent említett Zak 8,19-et). Az egyén sajátos helyzetben gyakorolt böjtje az Újszövetségben is megmarad (pl. Lk 2,37), de gyakori az utalás a farizeusok böjtjére. Ez utóbbival kapcsolatban a Lk 18,12 heti két böjtöt említ. A sajátos helyzeteken kívül – pl. Jézus 40 napos böjtje fellépése előtt (Mt 4,2; Lk 4,1-2) – az Újszövetség egyik legfontosabb üzenete a böjttel kapcsolatban hasonlít az Ószövetséghez, mert elítéli az üres cselekedeteket, különösen, ha ezek szemben állnak az irgalmasság, könyörület követelményeivel; az ilyen böjtöt Jézus is elítéli és képmutatónak tartja

Keresztelő János tanítványainak és a farizeusoknak a böjtjével kapcsolatban kimondja, hogy saját tanítványainak böjtje szükségtelen, hiszen: „böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény?” (Mk 2,19 a 2,18-22 kontextusában, lsd. még Mt 9,14-17; Lk 5,33-39) Az Ószövetség hagyományaihoz hasonlóan a Mt 17,21 összekapcsolja az imádságot és a böjtölést. 

- „Böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megjutalmaz téged.” /Máté 6,18/ Ez a „belső böjt”, amiről Jézus Krisztus beszél, más, mint az ószövetségi böjt? 

Alapvetően nem. Ahogyan már fentebb említettem, a böjtről szóló igék megfogalmazása lehet eltérő, a lényeg mégis ugyanaz, mert a két szövetséget összekapcsolja az a gondolat, hogy az ember istentisztelete – aminek része böjtje is – szeretetből, hálából kell, hogy fakadjon, és nem egyszerű kötelességtudatból, vagy a parancsok meg nem tartása miatti félelemből. Nemcsak újszövetségi gondolat a szeretet követelménye. Már olyan korai próféták is kimondják, mint Ámósz, Hóseás és Mikeás, hogy az üres, szinte mechanikus kultikus cselekedet nem elegendő, és nem tetszik Istennek. A Hós 6,6 párhuzamba állítja a szeretetet és Isten ismeretét, a Mik 6,8 pedig a szeretetet és az Isten előtti alázatot emeli ki (lsd. még Ám 5,21-24). 

- Az önmegtartóztatás elsősorban külső jegyek megvonása. De ha nem a külsőségek hangsúlyosak, hanem a belső, lelki felkészülés, mitől lesz a böjt egy egyszerű fogadkozásból vallásos böjt? Hogy visz közelebb Istenhez? 

Nem számítanak a külsőségek, ha a lényeg elmarad. A lényeg pedig a valódi istenismeret, amikor tudjuk, amikor jól értjük, kicsoda Isten, és mit vár el tőlünk egyéni életünkben és közösségeinkben, amikor hozzá mérjük magunkat, és nem egymáshoz. Az Istennek tetsző böjtben benne kell lennie annak a hitvallásnak és meggyőződésnek, hogy elfogadjuk: a mi útjaink rosszak, és az Úr útjai igazak. Amikor minden lényegtelent el tudunk engedni, akkor találjuk meg a lényegeset: azt, hogy Isten keres bennünket, és formálni akar minket. A lényegtelenről való lemondás által teljesedik ki az életünk, mert azt is el tudjuk fogadni, hogy Istentől függ a puszta létünk és az üdvösségünk. A jelenlegi helyzetben pedig azt is felismerhetjük a helyes istenismeret által, hogy a világot most is a teremtő Isten irányítja. 

- A nagyböjt idején Jézus Krisztus feltámadásának ünnepére készülünk. Véleménye szerint lehet-e nagyböjt böjtölés nélkül? Böjtöljenek-e, és ha igen, miként a reformátusok? 

Igen, a reformátusok számára is fontos a böjt. Ebben a kérdésben is visszautalhatunk az Ószövetségre, hiszen Izráel népének nagy ünnepei a történelem során egyre inkább az Isten nagy – több esetben szabadító – tetteiről való megemlékezés és hálaadás alkalmaivá váltak. Gondoljunk csak az 5Móz 26,1-11-re. Ez a néhány vers az új termés bemutatásának kontextusában olyan szépen összefoglalja az ünnep lényegét. Nemcsak arról van szó, hogy a hétköznapokat megszakítják a pihenés napjai, hanem arról is, hogy amikor az ember megáll, elcsendesedik, akkor felismeri, hogy mit tett Isten az életében, mennyire megáldotta őt, milyen nyugalmat szerzett neki, és milyen szabadításokat szerzett. 

Ennek a hitvallásnak ki kell teljesednie a hálaadásban: abban, hogy Istennek mi is adunk valamit. Nem feltétlenül megvonást, valamitől való tartózkodást, hanem figyelmet, időt, szeretetet: a mi „termésünknek” a legjavát. Csak így lehet ma is ünnepre készülni, arra az ünnepre, amelyen felismerhetjük azt az Urat, aki értünk elküldte egyszülött Fiát.